KÖNYV   |   ELÉRHETŐSÉG   |   HOZZÁSZÓLÁS   |   JELENTKEZÉS   |   LETÖLTÉS   |   FŐOLDAL

 

 

Szira Zoltán

Csele Imre László

A harmadik világháború

(Ne hagyjátok!)

 

Bevezetés

1993-ban kezdődtek el jelenéseim. Az elején nemcsak, hogy nem mertem elmesélni senkinek, amit átéltem, de teljes bizonyossággal magam sem hittem, hogy majd minden bebizonyosodik. Azonban ahogy teltek-múltak az esztendők, az események sorba igazolódtak be, én pedig egyre nagyobb aggodalommal figyeltem a világpolitikai eseményeket, mindinkább kétségbe esve, hogy előre tudok mindent, és mégsem teszek semmit.

Aztán rászántam magamat, családommal és az arra érdemes személyekkel megosztottam látomásaimat. Nem mentem vele sokra, hiszen szűkebb pátriámnak nem állt módjában segíteni rajtam, illusztris személyiségek pedig azt tanácsolták, vigyázzak magamra, inkább nem beszéljek senkinek ilyen furcsaságokról. Ezt mégsem hagyhattam annyiban, elkezdtem leveleket írni − égi utasítás szerint − a világ felelős vezetőinek, politikusoknak, egyházfőknek, amely süket fülekre talált. Az idő pedig sürgetett. Végül találtam egy írástudó embert, akinek elémeséltem jelenéseimet, s ő végre nem hárított el. Munkához láttunk.

Kedves barátaim, a következőkben mesélek magamról és jelenéseimről. Előfordulhat, hogy a leírtakban itt-ott ellentmondásokat fedeznek föl, amelyeket talán magam sem értek tisztán, de ragaszkodom látomásaim valódiságához, azt mesélem el, amit tényleg átéltem.

 

Vízút

Korán keltünk, a reggel friss volt és Balaton-szagú, a nyárvégi nap mintha szorongással lenne fűszerezve: a bátyámat, Ferit, aki már tizennégy éves nagyfiú, vittük Székesfehérvárra a kollégiumba. 1969. augusztus 31-ike volt, másnap kezdődött az iskola, én harmadik általánosba indultam, itt Almádiban, viszont ma be kell vinnünk Ferit Székesfehérvárra, hogy elfoglalja a helyét, és holnap elkezdhesse ott a középiskolát.

Jó Moszkvicsunk falta a kilométereket, apám vezetett, anyám ült mellette, én és Feri bátyám mögöttük foglaltunk helyet a süppedős ülésen. Anyám hátra tekintett.

-Nem vagy álmos, kisfiam?

- Nem.

- Holnap már iskola.

- Tudom.

Apám Ferihez beszélt. Ellátta jó tanácsokkal, fölhívta a figyelmét az illemre, hogyan viselkedjék a tanárokkal, mit tehet, és mit ne tegyen a szobatársai előtt.

Balatonfűzfő mögöttünk maradt, Kenesét is elhagytuk, Lepsénynél rákanyarodtunk a 70-es autóútra, ahol majdnem belénk futott egy száguldó autó. A szerencse ekkor még mellettünk ált, de egy perccel később már nem úsztuk meg…

Arra eszméltem, hogy fáj a szemem. Lassan fogtam föl, mi történik velem. Fehérköpenyes emberek vettek körül, és öltögették a szemhéjam, aztán az ajkam szegleténél meg az orromnál is összevarrták a nyílt sebet.

- Hol van anyu meg apu?

Nem feleltek, végezték a munkájukat.

- Ne nyúlj a varráshoz, Zolika − mondta egy nyájas hang -, mert akkor nem gyógyul meg. Jó?

- Jó.

Miután így elláttak, bevittek egy kórterembe, ahol találkoztam a bátyámmal. Ott feküdt a mellettem lévő ágyon. Neki a karja volt begipszelve.

- Zoli! - szólt elfulladva.

- Feri! Hol van apu és anyu?

A beteghordár az ágyba tett, betakart, elsietett. Feri nagyon furcsán viselkedett. Lassan és akadozva beszélt.

- Nagyon… meg… megsérültek. Elvitték őket egy másik kórházba.

Megnyugodtam. Majd csak találkozunk. Olyan még nem fordult elő, hogy ne találkoznánk, és nem is fog előfordulni.

*

Szira Zoltán vagyok, 1961 április 28-án születtem Gödöllőn, legkorábbi gyermekéveim diribdarab emlékei Vácszentlászlóhoz kötődnek. Édesapám szülei és rokonsága élt itt, valamennyit kedveltem, és már akkor barátságot kötöttem a szomszéd fiúval, Bényi Bandival. Egészen korai emlékeim vannak Vácszentlászlóról. Három éves koromban csentem cigarettát nagyapámtól a kilenc éves Feri meg a haverjai részére. A sors úgy hozta, hogy édesapám Veszprémben kapott állást, nekünk adódott egy lehetőség Vörösberényben, ahol anyám rokonsága élt, így öt éves korom körül átköltöztünk a Dunántúlra. Szép kis falu, festői a környezete, erődtemploma nagyon híres. Vörösberényben még kellett járnom egy évet óvodába, aztán itt hagytam magam mögött az általános iskola első osztályát. Közben a szüleim Balatonalmádiban építkeztek, s mire eljött a következő év szeptembere, el is készült a nagy, új házunk. Így a második osztályt már a nyüzsgő Balaton-parti városban kezdtem el. Zsenge koromra kicsit furcsán nehezült ez a sok költözködés. Talán Balatonalmádival gyűlt meg leginkább a bajom, bennem a legszebben eszmélésem színhelye, Vácszentlászló ragyogott. Pedig olyan házat építettek a szüleink Almádiban, amelyre ma is büszkék lehetünk. Emelet, tetőtér beépítés, tehát három szint. Akkoriban a garázsa üzlethelyiségnek volt kialakítva, később viszont abban töltöttük a vakációt, mivel a ház többi részét kiadtuk nyaralóknak. Ebben a házban lettem egy évvel öregebb, Feri bátyám tizenhárom éves sulis fiúból 14 éves középiskola-érett nagyfiú, amikor az autóbaleset történt.

Nagynénikém, Szira Ilonka, mag az ő férje, Mészáros István látogatott meg bennünket a kórházban. Örömmel láttam viszont a kedves vácszentlászlói rokonokat, igen kedveltem őket.

- Néne, hol van apu és anyu?

- Hosszú idő kell, amíg felépülnek - nyugtatott meg.

Egy hét után engedtek ki bennünket a kórházból. Feri ment a szakközépiskolába, Székesfehérvárra, ahová még szüleimmel beiratkozott. (Borzasztó nehéz lehetett neki, hiszen ő elejétől fogva mindent tudott, és az idő távlatából visszagondolva, tulajdonképpen még ő is gyerek volt.) Ugyancsak késéssel, de én is elkezdtem a harmadikat Almádiban. Méghozzá úgy, hogy nagynéném odaköltözött, ketten laktunk a nagy házban. A rokonok rendre meglátogattak bennünket, és mindnyájan nagyon kedvesek voltak hozzám. Napok teltek napok után, ha kérdezősködtem a szüleim felől, mindig kitérő választ kaptam, valójában nekem senki nem mondott el semmit. Egy alkalommal vörösberényi ismerős járt nálunk látogatóba. Szekéren jött, szép lovai voltak. Csalt, hogy üljek föl melléje a bakra, elvisszük ezt a fuvart a boltosnak. Hogyne mentem volna. Szerettem a szekeret, a kecses lovakat, büszkén feszítettem Karcsi bácsi mellett. A boltos már várt bennünket, gyanútlanul megkérdezte:

- Ki ez a kisfiú, Karcsi?

- Tudod, akinek meghaltak a szülei.

Így kellett megtudnom a szörnyű tragédiát. Úgy csapott rám a felismerés, hogy azt hittem menten megőrülök. Ordítva rohantam haza, bezárkóztam az alsó fürdőszobába, és zokogtam, átkozódtam.

- Nincs Isten! Nincs Isten! Mert ha lenne, ezt nem engedte volna meg! Mi lesz! Mi lesz most! Ez nem lehet igaz! Nem!!

Ilonka néném kívül rimánkodott, csitított, de nem tudott megnyugtatni. Attól tartott, kárt teszek magamban, átszaladt a szomszédokhoz, hogy segítséget hozzon, ha szükséges, rám törik az ajtót.

Órák múlva csendesedtem le, de korántsem a belenyugvás tényével. Valahol a lélek mélyén kicsírázott bennem: nem hiszem el, hogy soha többé nem látom őket. Az nem létezhet.

Feri hazalátogatott Székesfehérvárról, a nagynéném neki, mint nagyfiúnak tette föl a kérdést.

- Mi legyen Zolikával? Ne költözzünk vissza inkább Vácszentlászlóra?

- De - helyeselt a bátyám. - Az lesz a legjobb, néne.

Három héttel a tragédia után már Vácszentlászlón, gyermekségem legelső színhelyén laktam, apám nővérének házában, és nekem akkor ott volt a legjobb. Fölelevenedtek korai emlékeim, rokonaim arcvonásai még bennem éltek, és Bényi Bandi barátsága is megmaradt. A lehető legjobb kezekbe kerültem tehát, Ilonka néném (néne) és Mészáros István (sógorbátyám) személyében, akik végtelen türelmet és tapintatot mutattak irántam. Az iskolában sem voltak nehézségeim, a gyerekek hamar megkedveltek, a tanárok ugyancsak elfogadtak.

A gyámhatóság jóváhagyta, hogy néne és sógorbátyám legyenek a nevelőszüleink, rájuk bízták a balatoni ház gondozását is, amelyet nyaranta kiadtak turista célokra. Feri is Vácszentlászlóra jött, ha eltávozást kapott a kollégiumból. Nevelőszüleink házában nekem külön szobám volt, csupán hétvégeken osztottam meg a hazalátogató bátyóval. Volt ugyan nevelőszüleimnek egy nagyfiúk, akit Mészáros Lászlónak hívtak, de ő már huszonhét éves felnőtt férfi, és Budapesten lakott. Nem emlékszem, hogy valamiben hiányt szenvedtem volna, kivéve természetesen Őket…

De a hitem megmaradt. Tápláltam magamban a reményt, hogy a szüleim nem haltak meg. Legalább másfél évig vizsgáltam az embereket, akik csak az utamba kerültek, nem ismerek-e bennük apámra, anyámra. Különös, de arra már nem emlékszem, mikor látogattam ki először a sírjukhoz. Amikor elhamvadtak gyermeteg ábrándjaim, az a meggyőződés kezdett bennem megizmosodni, hogy egyszer, valahol még egy másik dimenzióban találkozni fogok velük.

És elkezdődtek megdöbbentő álmaim, amelyek rendre beigazolódtak, s idővel megtörténtek a valóságban is velem. Egyszer azt álmodtam, hogy úszom, távol a part, és begörcsöl a lábam. A megoldás a következő: nagy levegőt kell vennem, lebukni a víz alá, jó nagyot húzni a karommal, aztán ismét fölbukni. És nyáron megtörtént a valóságban. Jó messze beúsztam a Balatonba, nemigen volt veszélyérzetem. Hirtelen beleállt a görcs a lábamba, s ezzel egyidejűleg az álmom is eszembe jutott. Pontosan ugyanazt tettem, mint amit előre megálmodtam.

Egy másik eset. Későre nyúlt az iskolai ünnepség, estefelé ballagtam haza. Emelkedett az út, szemből megrakott lovas kocsi jött lefelé. A kocsis, egy cigány ember, nem bírta visszafogni a lovakat, rosszul működött a fék is, a batár megállíthatatlanul nekilendült. A kocsis ordított, a fogat csak jött mint a kő, és nekem ekkor kattant be az álmom: át kell ugranom az útszéli árkot, különben végem. Úgy tettem, a szekér fölborult, pont azon a helyen, ahol az imént még én voltam. A szerencsétlenség komoly voltára jellemző, a szekér szanaszét törött, az egyik ló elpusztult.

Embereket is megálmodok, akikkel még soha nem találkoztam, ámde az életem során később rendre fölbukkannak. És nem is sejtik, hogy én már láttam, és egy kicsit ismerem is őket. Ugyanígy vagyok a helyszínekkel. Ezek az előrejelzések a legkevésbé sem zajlanak tudatosan. Legtöbbször csak akkor jövök rá, hogy láttam őt, jártam itt, amikor a valóságban is megtörténik. Az esetek többségében, ha idegen helyen járok, lépésről lépésre jut eszembe, hogy én itt ismerős vagyok, s hogy mit kell tennem.

A következő fejleményt viszont nem tudom hová tenni. Nagyon őszinte leszek. Nem volt kedvem iskolába menni, nehéz nap várt rám, dolgozatírás, felelés stb. Mindenképpen meg akartam úszni, úgyhogy reggel eljátszottam a beteget.

- Mi bajod, Zolika - kérdezte nevelőanyám.

- Szédülök, néne.

Ilonka néném azonnal elvitt a körzeti orvoshoz, akinek ugyanezt elmondtam, bízva abba, hogy kiír néhány napra, aztán kész. Azonban nem ezt történt. A derék doktor beutalt a kórházba, ahol komoly vizsgálatoknak vetettek alá. És most jön az, amit azóta magam sem értek. Találtak az agyamban egy vérrögöt. Lett erre nagy riadalom a családban, de előttem mindenki hallgatott. Az orvosok összedugták a fejüket, a rokonok találgattak - biztos a balesetből maradt vissza -, én pedig kénytelenségből eltöltöttem másfél hónapot a kórházban. A nagy ijedtségből annyi lett, hogy a gyógyszeres kezelés hatására a vérrög felszívódott, tehát nyomtalanul eltűnt.

Mint már említettem, legjobb barátom Bényi Bandi volt. Remekül megértettük egymást, mondhatom egy srófra járt az eszünk. Felkutattunk egy helyet a gödöllői erdőben, ahol a II. világháború idején négy hétig állt a front. Összeszedtünk minden rozsdás vackot, fegyvert, géppuskaállványt, hevedert, töltényhüvelyt, és hazahordtuk. Ez a zsákmányszerző kaland kisebb-nagyobb megszakításokkal évekig eltartott. Ha kedvünk szottyant, kunyhót építettünk, meghúzódtunk benne, játszottunk bújócskát, sokat fociztunk, gomboztunk, bigéztünk. De szerettem pecázni, madarászni, fára mászni is. Fogtunk baglyot, kalitkába tettük, etettük, és mulattunk rajta, milyen mókás figura. Volt légpuskánk, bekéredzkedtünk udvarokba, hogy kilőjük a kártékony madarakat. A gazdák örömmel láttak, mert nem szívelték az elszaporodott verebeket. Azt képzeltük, mi vagyunk a nagy szafari vadászok: madzagra fölfűzve, derekunkról lógott alá sok elejtett csuri.

A vakációkat Balatonalmádiban töltöttük. A nagy ház ki volt adva, leginkább külföldieknek, Ilonka nénémmel és Ferivel, ahogy itt szokás, a garázsban laktunk. Ekkoriban ismerkedtem meg Julis nénivel és lányával, Piroskával. Julis néniék kitelepített svábok voltak, 1971-től hozzánk jártak nyaralni, az évek alatt nagyon jó barátság alakult ki közöttünk, amelynek később fontos szerepe lesz. Németek, hollandok szívesen visszajártak a házunkba, amelynek könyvelését, hivatalos ügyeit sógorbátyám intézte. Különös volt abba a házba visszamenni, ahol még ott keringtek érintetlen családom emlékei.

A Balaton fénykora az 1970-es évekre tehető. Ekkor igazi menő hely volt a „magyar tenger”. A strandok dugig, az éttermek, presszók maximumon dübörögtek, virágzott a lángos-sütés, a halsütés, a palacsintasütés stb. Hangulata volt Balatonalmádinak, a nappali gyermekzsivaj éppúgy hozzátartozott az atmoszférához, mint az éjszakai leánykacaj. Barátságok köttettek, szerelmek szövődtek itt, ámbár az igazsághoz az is hozzátartozik, akadt nem egy idénykalandor, akik jobbára a fővárosból ruccantak le két hónapra, és próbáltak gyorsan meggazdagodni, akár a nyaralók megkárosításával is.

Nagyon korán igyekeztem a magam ura lenni. Vácszentlászlón begyűjtöttem rézmozsarat, parazsas vasalót, tejes bödönt, és eladtam a németeknek, hollandoknak valutáért. Az olaszoktól vettem farmert, aztán a magyaroknak némi felárral továbbadtam. Így magam fedeztem az öltözködésemet meg a cigarettát. Időnek előtte lettem aktív dohányos. Tizenkét éves koromban már napi két doboz Marlborot szívtam el, melyet a valutaboltban vásároltam. Rettentően vonzott a nyugatiak világa. Sóváran vágytam hasonlóképp élni, ezért utánoztam őket. Ekkoriban álmodtam, hogy kimegyek külföldre, jó állásom lesz, és ott mindenféle megtörténik velem. És bizony, ahogyan majd a későbbiekben kiderül, minden úgy lett.

Mindenképpen meg kell említenem Horváth Beát, aki iránt ez idő tájt gyöngéd érzelmeket tápláltam. Igazi plátói szerelemmel.

Feri, aki már tizenkilenc éves volt − én tizenhárom −, kísérletet tett, hogy leszoktasson a dohányzásról. Elővett egy szivart, amelyet a hollandoktól kapott.

- Gyere, Zoli, ezt a szivart szívd el!

- Elszívom én.

- De le kell tüdőznöd!

- Ahogy akarod.

Rápöffentettem, és szívtam becsülettel. De nem ám úgy, ahogyan szivart szokás, mellre vétel nélkül kieregetve a füstöt. Becsülettel leslukkoltam. A bátyám árgus szemekkel figyelt, mikor leszek tőle rosszul. Ugyan már, meg se kottyant nekem, az én gyermektüdőm napi két csomag cigarettával volt megedzetve.

- Add ide! - szólt mérgesen Feri.

- Tessék!

Bátyám hatalmasat szívott, letüdőzte, elfehéredett, rátört a köhögés. Annyi ereje maradt, hogy kirohanjon. Szegény kifeküdt és összevissza hányta magát. Különben ő is cigarettázott, de korántsem szívott annyit, mint én.

*

Vallási nevelést kaptam már egészen kicsi koromban szüleimtől, később pedig nevelőszüleimtől is. Római katolikusnak kereszteltek, jártam templomba, annál is inkább, mivel gyámapám, Mészáros István egyházgondnoki feladatokat is ellátott. Valamennyire még érdekelt is a kiskatekizmus. Ugyan Isten létében nem voltam bizonyos, de azt éreztem, hogy valaminek vagy valakinek lennie kell. Különleges képességeim, a profetikus álmok még nem tudatosultak bennem. A figyelmem mégis a hitélet felé fordult. Amikor befejeztem Vácszentlászlón az általános iskolát, Győrbe kerültem a Bencés gimnáziumba. Felvetődött bennem, hogy lelkész leszek.

A kollégium sajnos nem büszkélkedhetett valami magas szolgáltatási színvonallal: egy szobában harmincan aludtunk emeletes vaságyakon. Hozzáteszem, ekkor már ’75-öt írtunk. Ami azonban jótékony hatást tett rám, az a suli énekkara volt. Az iskola tiltotta a dohányzást, ezért egyik pillanatról a másikra lemondtam káros szenvedélyemről. Ha már itt tartunk, adjunk az egészségnek is: elkezdtem edzeni a testemet. Osztályfőnököm Bárdos Oresztész atya, aki a matematikát is tanította, kedves, segítőkész ember és kiváló pedagógus volt. Szerfölött tiszteltem Várszegi Asztrik atyát is aki történelmet tanított, személyéhez olyan bizalommal voltunk, hogy mertünk hozzáfordulni bármilyen problémánkkal. Nagy hévvel és kedvvel vetettem bele magam a tanulásba, minden jel arra utalt, hogy elindultam a legjobb úton.

Volt egy állandó álmom, vagy inkább vízióm, amely gyermekkoromtól vissza-visszatér, mára már kerek történetté vált, részem lett. Kezdetben arra gondoltam, hogy a sok kalandfilm hatására alakult ki az agyamban, később rájöttem, nem így van. Meggyőződésem, hogy előző életembe nyertem bepillantást Isten kegyelméből.

Valahol az amerikai kontinens déli részén az őserdők és a hegyek találkozásánál éltem kb. 12500 évvel ezelőtt. Sűrű erdővel körülvett tisztáson egy nagy falu, amelynek kunyhói sárból és növényi rostszálakból épültek, de voltak hatalmas kövekből rakott házak is, amelyeknek egyikében laktam én a törzs varázslójának fiaként. Akkori szüleimnek sok gyermeke volt, de legtöbbet velem foglalkozott az édesapám, mert születésemkor megjósolták neki, hogy én leszek az, aki föl tudom venni népünk ellenségeivel a harcot. Édesapám hozzáértéssel tanította nekem az ősi gyógyításokat, a varázslást, s azt, hogyan érintkezhetem Istennel. Ezek a tanítások az ő haláláig tartottak, s én mindent elsajátítottam tőle. Ősi kultikus szokás szerint atyám tetemét egy titkos temetkezési helyre kellett vinni, amely egy nagyon keskeny és mély kanyon aljában volt. Mint utódjára, rám várt az a feladat, hogy odavigyem, és lelkét visszabocsássam Istenhez. A szurdok égett, sötét falain nem nőtt szinte semmi, árnyas, komor hangulata az elmúlást idézte. Hozzávetőleg másfél mérföld után kiöblösödött, több fény hatolt be, és itt lehetet csak látni, hogy ez valójában egy kettérepedt hegy, amely óriási erők hatására keletkezett. Tőlem jobbra egy óriási lyuk tátongott, amelybe fény nem hatolt be. Én még soha nem jártam itt előtte, csak a tanítások alapján tudtam, mi vár rám, és mit kell tennem.

Rituális öltözetben voltam, ami színpompás szőtt ruházatot jelentett. Ebben a völgyben elvégeztem a szertartást, amely az egész napomat betöltötte, majd a végén a testet egy nagy színes pokrócba tekertem, és bevittem abba a sötét lyukba. A fáklyafény csak annyiban segített, hogy a lépéseim valamennyire biztosak legyenek. Egy előre kijelölt helyre tettem a testet, aztán meggyújtottam több fáklyát, felkészültem az éjszakára, melyet ebben a barlangban kellett eltöltenem. Körbe üregek, bennük egy-egy pokrócba csavart tetem, elődeim földi maradványai.

Ezen a különös, spiritiszta éjszakán látomásom volt, és Isten földöntúli erővel ruházott föl. Azért, hogy megvédhessem a törzsünket a vadállatok és idegen törzsek támadásaitól.

Reggel, amikor elhagytam a szurdokot, egyáltalán nem éreztem, hogy más lettem. A faluban, ahogyan az új varázslóhoz illik, nagy ünnepséget rendeztek számomra. Magasztos érzés volt, magam mellett tudni az isteni kiváltságot, meg az emberek szeretetét.

Évek teltek el, családot alapítottam, és egyszer sem volt szükség arra, hogy megmutassam kivételes képességemet. Aztán mégiscsak bekövetkezett.

Az egyik hajnalon halálsikolyra ébredt a falu. Mindenki kitódult a házak elé, a férfiak már fegyverrel a kézben. A hegyek felől jött a hang, feltehetőleg megölték az őrszemeket. Félelemmel fürkésztük a párás messzeséget, hogy megértsük, mi történt.

Pár pillanat elteltével feltűnt egy nagy horda farkas, villogó szemekkel, vicsorgó pofájuk vérrel szennyezett. Ilyen még nem fordult elő a törzs életében, hogy ennyire nyíltan farkasok támadtak volna az egész falura. Lehetett látni, hogy nincs semmilyen félelem a vadakban, viselkedésük ellentmondott a természet törvényeinek. Egy idős vajákos mondta, hogy a hegyekben van egy forrás, amelyből ha iszik állat vagy ember, megszállja a gonosz.

Erre a törzsbeli férfiak többségének inába szállt a bátorsága, és hozzám könyörögtek, hogy űzzem el a veszett falkát. Minthogy nem voltam még ilyen helyzetben, először nem tudtam, mit tegyek. Istenhez fohászkodtam és erősen kívántam a farkasok elűzését.

Ekkor a testem, mint valami pehely, fölemelkedett a földről, és a rohamozó állatok felé repültem. A kezemet lengetve mutogattam és azt akartam, hogy szóródjanak szerteszét az állatok. És bekövetkezett! A farkasokat valami mágikus erő fölkapkodta, s fának, sziklának, házfalnak csapta őket. A szerencsésebbek a folyó vizébe hullottak, elkerülve így a pusztulást. Ez az egész pillanatok műve volt, aztán néma csönd lett. Nem csupán a farkasüvöltés szűnt meg, de a törzsbeliek is csak álltak és csodálkoztak, alig akarván hinni a szemüknek.

Én olyan könnyeden tértem vissza a helyemre, mint ahogy az imént elhagytam azt. Most ébredtem rá, mit kaptam Istentől. Innentől nagy tisztelet övezett, mert ilyenre korábban egyetlen sámán sem volt képes.

Újra sok év telt el. Egy távoli, félelmetes hírű törzs elkezdte igája alá hajtani a többi törzset. Némelyeket meggyőzéssel, másokat erőszakkal. És terjeszkedtek, egyre nagyobb lett a területük, aki nem hódolt be nekik, azokat lemészárolták, vagy elmenekültek. A mi falunkba sokan találtak menedéket, és hírekkel is szolgáltak. Azt mesélték, hogy van ott egy varázsló, akit nem lehet legyőzni, mert felemelkedik a földről, és érintés nélkül semmisíti meg ellenfeleit. Sátáni a pillantása és győzelme után a levágott fejeket póznára tűzi, amelyek hosszú sorokat alkotnak a hegyoldalakon.

A háború elérte a mi törzsünket is. Kis csapattal jelent meg a falu határában az ellenség, megtévesztve bennünket. Azt hittük, csak ennyien vannak, elég lesz, ha létszámfölényünket megmutatjuk, s ők elinalnak. Törzsünk harcosai, ahogyan kell, nagy zajjal feléjük zúdultak, aztán harci állásba helyezkedtek. Ebben a pillanatban fölemelkedett a sámánjuk, és szétszórta harcosainkat, ahogyan én a farkasok falkáját. Ezt látva magam is tüstént a levegőbe emelkedtem, hogy felvegyem vele a harcot.

Egy pillanatra meglepődött, de aztán gyorsan fölmérte a helyzetet, úgynevezett energia párbaj alakult ki közöttünk. Heves és hosszú harcot vívtunk, de egyikünk se tudott előnyt kicsikarni. Kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok. Sötétedett, így abba kellett hagynunk, majd reggel folytatjuk.

Ellenfelem viselkedése egyszerre csak teljesen megváltozott, felajánlotta a békét. Én örömmel elfogadtam, erre ő nyájasan meghívott, hogy igyuk meg a barátság italát. Nem feltételeztem semmi hátsó szándékot, a béke és az emberélet fontossága lebegett a szemem előtt. Sajnos csel volt.

Valami olyan itallal kínált meg, amelytől elkábultam, így amikor újból rám támadt, nem tudtam hatékonyan védekezni. Megkötözött, és démoni boldogsággal igázta le a szemem előtt törzsemet, legvégül a szívembe döfte kését. Lelkem elhagyta élettelen testemet, és felszállt az Örökkönvalóhoz. Isten megígérte, hogy lesz még alkalmam a gonosz ellen küzdeni, és akkor én leszek a győztes.

Soha nem volt eltérés az egyik vagy a másik látomásom között. Ez természetesen valamennyi jelenésemre vonatkozik.

*

Kutatok az emlékezetemben: kikkel jártam együtt Győrben? Legelőbb a barátaim jutnak eszembe. Fehér József, egy hasonszőrű srác, érméket gyűjtött, akár csak én. Árpás Miklós, aki minden csínytevésbe benne volt, ma Ausztriában él, és orgonaművész. Fodor Balázs, egy szolid fiú, már akkor elhatározta, hogy pap lesz, és az is lett. A hálóteremben, velem rézsút feküdt Veres András, aki ma a Magyar Püspöki Konferencia titkára.

Az ember, ahogy nő és okosodik, egyre többet hall és lát. Lassacskán világossá váltak előttem a zárt katolikus világ többnyire elfojtott, de mégis föl-fölgerjedő visszásságai. Senkit én meg nem nevezek, nem áll szándékomban a leleplezés, nem ez a dolgom, annyit mégis el kell mondanom, megrettentem attól az álszent magatartástól, amelynek mélyén ott tenyészett a másság. Zsigerből tiltakoztam ellene, megmérgezte a hangulatom, lelki meghasonlásra kényszeritett. Két szép esztendő után elhagytam Győrt.

Aszódra kerültem, a Petőfi Sándor gimnáziumba. Itt ugyancsak kollégiumban laktam, a körülmények hasonlóak voltak. Valami történt velem, lelkem lírai átalakuláson ment át, elkezdtem verseket írni. Egy részletet szeretnék idézni A tükör című versemből.

Belenéztem, megcsodáltam,

Odaát mily más világ van.

A tükör előtt álltam,

Szemben a másvilággal.

 

Egy kicsit nevetgéltem,

Mutogattam a másikra.

Felfedeztem azt, hogy csak

Rövid életem van.

 

Elgondolkozva figyeltem,

A másom is gondolkozott.

Lassan, lassan ráeszméltem,

Milyen messze láthatok.

 

1997 szilveszterén megismerkedtem Halmai Évával. Ez a zsámboki cukrászdában történt, ahol bátyámmal és barátaimmal buliztunk. Mikor már jó hangulat járta, megpillantottam egy hosszú hajú lányt, és fölkértem táncolni. Ő lett életem első igazi nagy szerelme. Másfél évig együtt jártunk.

Volt egy autónyeremény betétkönyvem, és 17 évesen nyertem vele egy 126-os kispolszkit. A sors különös egybeesése folytán éppen tanfolyamra jártam Vácra, és hamarosan meg is kaptam a jogosítványt. 

Bárhogy tűnődöm rajta, nem hagyott bennem maradandó nyomokat az aszódi gimnázium. Juhász Gyula tanár urat említhetem, aki egy jókedvű, jó humorú ember volt, és irodalmat tanított. Őt kedveltem leginkább. Kémia órán történt velem egy rendkívüli dolog, amely nyilvánvalóan szimpátiára alapult. Záródolgozatot írtunk - következő évben már nem volt kémia -, helyesebben én csak írtam volna, de nem tudtam jószerével semmit. Könyököltem az üres papír fölött, azon hezitálva, miért állít engem a gondviselés ilyen értelmetlen feladatok elé A tanárnő sétálgatott a padsorok között, és látta, hogy én bizony nem tartok sehol. Mikor legközelebb arra járt, elvette a lapot, kivitte az asztalához, és tíz percre rá hibátlanul kitöltve hozta vissza.

Harmadik év végén történt egy érdekes eset. Félő volt, hogy elhúznak oroszból. Felötlött bennem, hogy beteget szimulálok, ez máskor is bejött. Elkezdtem a gyomortájamra panaszkodni. Nos, végigjártam az ilyenkor szükséges utakat, és végül kikötöttem a hatvani kórházban. Alaposan kivizsgáltak, nem találtak semmit - hogyan is találtak volna -, aztán úgy döntöttek, kiveszik a vakbelem. Ezt a kalandot tehát nem úsztam meg, mégis örömteli a történet vége, hiszen az orosz tanár megsajnált és átengedett, így nem kellett egész nyáron a pótvizsgától rettegnem.

Az érettségi vizsgán magyarból kihúztam Antigonét. Összességében tudtam a cselekményt, el is mondtam, csupán arra nem emlékeztem, hogyan hal mag a hősnő. Hosszan taglaltam a halál körülményeit, érzékletesen lefestettem a véres drámát, de nem jutott eszembe a lényeg. Juhász tanár úr, látva kínlódásomat, rákérdezett.

- Ugye azt akartad mondani, hogy szírt falába zárták, és ott öngyilkos lett?

Én készséggel helyeseltem.

1979. májusában sikeresen átestem az érettségin.

 

Első jelenés

1994. április 1-jén este 22 óra körül feküdtünk le a feleségemmel. Hamar mély álomba zuhantam, de csak rövid időre. Valami fölriasztott, nem tudom mi, s azt éreztem: tagjaimban nincs erő. Hiába igyekeztem megmozdulni, nem ment, csak a szememet bírtam kinyitni. Óriási nyomás nehezült a testemen, mintha minden részem gúzsban lenne, egyedül a levegővétel nem okozott gondot. Minthogy az ágyunk előtt állt a tévékészülék, annak a tetején a digitális óra, pontosan láttam a kijelzőt: 23 óra 12 percet mutatott. Mi történt velem?

Próbáltam az ujjaimat mozgatni, nem ment, aztán a lábujjaimat, az sem sikerült. Kezdtem kétségbe esni, hiszen az agyam teljesen tisztán működött. Át kellett gondolnom, mit tegyek! - próbáltam nyugtatni magam, sajnos azonban nem sikerült kiötölnöm semmit. Esetleg a feleségem tudna segíteni. Ha fölébredne, megmozdítana, talán föloldódnék ebből a különös, megmerevült állapotból. Füleltem, Melitta egyenletes szuszogása jelezte, hogy békésen alszik, tehát nem számíthatok rá.

Az óra 23:29-et mutatott. Ekkor történt meg az a megfoghatatlan dolog, ami még velem soha: kékesen vakító gömb alakú fény jelent meg a szoba légterében, úgy másfél méterre a fejemtől, és egy hang szólalt meg: „Higgyél bennem!”

Megdöbbentett az elhangzott felszólítás, mégis megkíséreltem megszólalni, hogy kérdőre vonjam: Ki vagy? De nem sikerült megmozdítanom az ajkam. Ekkor gondolatban kérdeztem, és érdekes módon megjött rá a válasz: „Én vagyok a te Istened, Teremtőd.”

Erős lelki zaklatottságom dacára gondolkodni tisztán tudtam, ezért további kérdéseket intéztem hozzá:

- Mit kívánsz tőlem?

A hang újra megszólalt.

- Te vagy az, akit megvilágosítok és tanítok az emberiség javára.

- De miért én?

- Kiválasztásod a gyermekkorodban kezdődött, azóta figyeltelek és védtelek, hogy amikor eljön az idő, akkor elegendő energiád és szereteted legyen az embereket tanítani. Megtanítani őket egymást szeretni, becsülni, amivel elkerülhetik a földi élet pusztulását. Az akaratukat kell a jó irányba fordítani, hogy ezen a gyönyörű bolygón minden nehézség megszűnjék.

Ez a rövid beszélgetés egy szó nélkül, az agyamon keresztül, telepatikus úton jött létre, számomra teljesen megfejthetetlenül. Mi történik velem? Pedig még nem sejtettem, hogy ez pusztán a kezdet. Egyszerre csak elkezdtem lassan fölemelkedni a fekvőhelyről. Hihetetlen könnyedséggel, nehézségi erő nélkül. Csodálkozva visszanéztem az ágyra, és ott láttam a merev testemet, ahogy fekszem nyitott szemmel. Egy pillanat múlva már a falakon kívül voltam, a házak fölé emelkedtem olyan gyorsasággal, hogy azt emberi ész föl sem foghatja. Láttam vadászgépeket, melyek hozzám képest csigalassúsággal repültek. Engem az a nagyon éles fény kísért, vett körül, amelyet a szobámban láttam. Olyan volt, mint egy kívül fénylő, belül üres napkorong. Érdekes módon nem fáztam, és nem is rémített az a hatalmas távolság, ami a Földtől elválasztott. Biztonságban éreztem magam.

Akkor villant át a tudatomon, hogy ugyebár az ágyban saját magamat, vagyis a testemet láttam, de miként lehet az, ha én itt fent vagyok, és nagy sebességgel távolodom a Földtől. Megkérdeztem Őt.

- A lelked téren és időn keresztül tud szállni - adta meg a választ. - De ezzel most ne törődj, majd a tanításaimból mindent megértesz!

Ezek után némán figyeltem az egyre távolodó bolygók, naprendszerek, tejútak milliárdnyi tömegét. Amikor elértünk valahová, talán a világűr határáig - ha egyáltalán van olyan -, megszólalt az Úr.

- Láss és tanulj! Megmutatom a földi élet hanyatlását.

- Miért? Mi veszélyezteti életünket?

- Az ember. Bizony az ember semmisíti meg magát és a környezetét.

Ekkor visszafelé kezdtem el száguldani, de észvesztő gyorsasággal, és hamarosan megjelent a Föld, tisztán kirajzolódott a felszíne, mintha erős távcsövön keresztül tekintettem volna rá. Láttam a kivilágított városokat, nagy csillogó vízfelületeket, hegyeket, erdőket. Gyönyörű volt és misztikus. Abban a pillanatban minden kivilágosodott, a Nap ezer ágban ontotta sugarait a Földre. Tágabb otthonom, Európa fölött lebegtem. Az Úr elkezdte tanítását.

- Az emberiség története régebbi, mint ahogy a mostani tudomány állítja, mára azonban elérkezett ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút. A XVIII-XIX-ik században felgyorsult a  fejlődés. A feltalálók, mérnökök egyre-másra fejlesztették ki a különféle eszközöket, gépeket, berendezéseket, nem mérve föl annak következményeit. A gyors meggazdagodás reményében minden korlátról megfeledkeztek, a XX-ik század elejétől már hatalmas méretekben indult meg az energiahordozók kibányászása és elégetése. Megváltozott ezzel a Föld flórája, a levegő minősége. A gazdag országokat hajtotta a hatalmi vágy, ennélfogva a hadiipar nyersanyagpazarlása, környezetpusztító hatása minden képzeletet fölülmútl. A technikai fejlődés lázában elfelejtették, hogy van Istenük, aki a békés együttéléshez bizonyos szabályokat állított fel. Ezeket sokan megszegve pusztították és pusztítják embertársaikat, környezetüket. Mivel az emberek maguk döntik el, jót vagy rosszat cselekedjenek, ezért én nem szóltam bele. Az emberi önzés és gyűlölet annyira elhatalmasodott, hogy két szörnyű világháború is kirobbant egymás után, amelyek sok szenvedést és nélkülözést hoztak. A bizonytalanság éveiben de sokszor hívtak segítségül és fohászkodtak mindenre, ami szent: Uram csak most segíts, és én soha többé nem vétkezem!

A gyötrelmek után egyesek lassan, mások nagyon gyorsan elfelejtették nekem tett fogadalmukat. Reméltem, legalább az alapvető tanításaimat betartják, de nem, pedig megértés és megbocsátás nélkül nem lehet boldogan élni. Az embereket egyenlőnek teremtettem. A bőrszín, a vallás, a faji hovatartozás, sajátos kultúrájuk ugyan megkülönbözteti őket, de nem rendeli alá vagy fölé a másiknak. Éppen így van ez a növény- és állatvilággal. Kezükbe adtam, hogy jól gazdálkodjanak vele, mert egyik sem létezhet a másik nélkül. És sokan ezeket sem becsülték meg. A földi örömökért mindent feláldoznak, pedig ezzel a saját életüket semmisítik meg. A környezet szennyezése és átalakítása olyan méreteket öltött, hogy a jövőben lehetetlen lesz ezen a kis bolygón élni. A kiválasztott tudósokon keresztül már többször felhívtam a figyelmet erre a kapzsi, felelőtlen, önpusztító életmódra, de úgy látom az Istent feledő gondolkodást még nem győzte le a közös túlélési vágy. Sokszor hallom: egyszer élünk, s ami aztán jön, nem érdekel. Pedig ha nem is magukra, legalább a gyerekeikre, az unokáikra, s a még meg sem született leszármazottaikra gondolhatnának. A levegő, a talaj megtisztítása lenne a legégetőbb feladat, a túlélés elsődleges biztosítéka.

A káros napsugarak eljutnak a földre, rövid időn belül óriási változásokat idézve elő. A növényeknél, az állatoknál, az embereknél előre nem látott mutációkat hoz majd létre. Az élővilág tehát súlyosan károsul. A növények lassan kiszáradnak, vagy olyan átalakuláson mennek át, hogy fogyaszthatatlanokká válnak. Az állatoknál a fokozódó élelemhiány mellett még szervi bajok is fellépnek, vakság, rák, mérgezés, nagy számban elhullnak, járványokat terjesztenek. Ezzel az emberiség számára a tápláléklánc megszakad, nem lesz mit enni. Éhínség, betegség pusztít, és tetéződik azzal, hogy egymást is irtani fogják.

Neked azt a feladatot szántam, hogy mondd el ezt az embereknek, írd le és próbáld elgondolkodtatni őket. Mire jó a sok kincs ezen a földön, ha nem tudják élvezni, és nem élnek az üdvösség szellemében. Aki hisz bennem, és követi tanításaimat, üdvözül itt a földön és a túlvilágon. Most a jövőbe viszlek, hogy lásd, amit elmondtam.

Szavai után az évszakok elkezdték gyors egymásutánba követni egymást. Egyre melegebb lett, szinte izzott minden, aztán hirtelen szörnyű viharok pusztítottak. Ennyire szélsőséges időjárást a mai ember nem tapasztalt meg. Évek peregtek nagy sebességgel, majd egyszerre csak megállt a száguldás. Furcsa környezetben, különös embereket láttam. Mindenki sötét szemüveget hordott, fehér, ezüstös öltözékük teljesen elfedte a testüket. Lassan járkáltak, de a többségük, ha tehette, árnyékba húzódott. Megkérdeztem Őt

- Mit jelentsen ez?

- Sokan nem vigyáztak, az ártalmas sugaraktól látáskárosodást, bőrrákot kaptak, ez az öltözék valamennyire védi őket.

Ahogy a házakat néztem, minden ablak fényvisszaverő fóliával volt ellátva. Az egésznek olyan hatása volt, mint egy üzenethordozó képnek, amelyen a festőművész az emberi vakságot akarná bemutatni. A fák, bokrok többsége elszáradva, s úgy meredtek föl, min a halotti kopjafák. Zöldet sehol se láttam, csak gyér, sárgás-fakó lombozatot, azt is csak imitt-amott. A szántóföldek kiszáradt szikes talaján szinte semmi nem sarjadt, kopár, kietlen látványt nyújtott. Egyedül a folyók árterületein fedeztem még fel kevéske növényzetet.

Jól látszottak a heves viharok nyomai. A síkvidékeken a talaj óriási hegek formájában mutatta az erózió nyomait, az erdők fái, mint derékba tört, üszkös hegyű gyufaszálak, élettelenül sorakoztak a földbe szúrva.

- Mivel táplálkoznak? - kérdeztem az Urat.

- Hatalmas földalatti rendszereket építettek ki, ahol mesterséges fény mellett termelnek növényeket, nevelnek állatokat.

- Honnan veszik ehhez az energiát?

- Megoldották a villám befogását, és mivel gyakoriak a viharok, így elég energia áll a rendelkezésükre. Természetesen az itt termelt zöldségeknek más a zamata, mint a napfényben fejlődőnek, és az itt nevelt állatoknak sem lehet egy napon említeni az ízét a földfelszínen élőkével.

- Hogyan lehet így élni?

- Nem én akartam, az ember fordult el tőlem. Csak az örömöket hajszolta, a földet kizsákmányolta, és nem gondolt a holnapra. De lehet ez még rosszabb is. Akarsz továbbmenni az időben? Látni a földi élet legborzasztóbb állomását?

- Igen. Szeretném látni!

Az évek egybefolytak, már nem tudtam az évszakokat egymástól megkülönböztetni. Egybeolvadt minden. Aztán megállt az idő.

- De hiszen nem látok semmit.

- Mert mindenki, aki eddig túlélte, a föld alá menekült. A genetikai problémák, amelyek a különféle betegségeken keresztül terjednek, akadályozó tényezői lettek az utódnemzésnek. Azon kevesek, akik még élnek, genetikai zavarokkal ugyan, de tudnak szaporodni. Ők visszatértek hozzám, és próbálják az életüket úgy rendezni, hogy pár ezer év múlva újra a föld felszínén élhessenek.

- Hogyan lehetne ezt az egészet elkerülni?

- Ez a te feladatod. Értesd meg az emberekkel, hogy csak a szolidaritás a jóban, az egymás iránti szeretet mentheti meg őket.

Valamennyire eltávolodva láttam, milyen óriási változások történtek a szárazfölddel. Másképpen rajzolódtak a kontinensek körvonalai.

- Miért van ez?

- Mivel a légkör a nagymértékű szennyeződéstől fölmelegedett, ezért a két póluson elkezdett olvadni a hatalmas, több évezred óta fölgyülemlett jégréteg, ez pedig tengerszint emelkedést okozott. A fokozódó meleg egyre több vizet párologtat az óceánokból a légkörbe. A vastag felhőréteg visszafogja a földfelszínről föláramló meleget, ezzel még inkább fokozódik a felforrósodás. Az úgynevezett tengerszint alatti területek mind eláradtak, a víz hatalmas területeket sajátított ki. Ezért változott meg a szárazföldek nagysága, sziluettje. Beszűkült az emberek élettere, melyen egyre nehezebb boldogulni.

Az elhangzottak után visszafelé kezdett az idő pörögni, újból 1994-ben lettem. Megértettem, hogy az idő dimenziójában bárhonnan bárhová eljuthat a lélek a gondolat sebességével. Ott lebegtem újra Európa felett, és láttam a városok fényeit, mint izzó zsaráthalmokat. Elfogott egy szorongó érzés: ezt a gyönyörű földet hamarosan tönkre tesszük! De hát mégiscsak meg kellene állítani ezt a folyamatot! Erre a gondolatra a Mindenható csak annyit mondott:

- A kezedbe adom a lehetőséget. A földön élő valamennyi embernek tanítsd az Istenben való hitet, a szeretetet, és ébreszd föl bennük a boldog jövő vágyát. Csak akkor kerülhető el az iménti jelenésed.

- Honnan vegyem hozzá az erőt?

- Higgyél és bízzál bennem. Hamarosan újra eljövök hozzád, és vezetlek, és elmondom, mit kell cselekedned.

Ezen szavak után az engem körül vevő fény velem együtt nagy sebességgel elindult a Föld felé. A pillanat tört része alatt elértem a házunkat, és már a falakon belül voltam. Az ágyban újból magamat pillantottam meg, ahogy testem feküdt mozdulatlanul. Az erős fény egyszerre csak elengedett, s én ott feküdtem az ágyon, előttem a vakítóan sugárzó gömbbel.

Ebben a pillanatban a testemet gúzsban tartó bénulat megszűnt, és meg tudtam mozdítani a tagjaimat. A fény még ott lebegett fölöttem, mintha jelezné valós voltát, s szólt a hang: „Amit láttál és hallottál, nem álom volt!”

A fény kihunyt, sötétség borult a szobára, újra csak az óra számlapját láttam, 23 óra 30 percet mutatott. Ez az egész látomás földi időszámítás szerint egyetlen percig tartott, holott egy örökkévalóságnak tűnt.

A feleségem egyenletes szuszogására koncentráltam, s mindinkább nőtt bennem a meggyőződés: ez nem lehetett álom, hiszen ilyen álom nincs. Teljesen ébren vagyok, gondolataim tiszták, és mindarra, ami megtörtént velem, pontosan emlékszem. Mi több ismét átgondoltam a próféciát, és a következő is világossá vált bennem: küldetésem van!

Aztán mindjárt arra kellett gondolnom: ki fogja ezt nekem elhinni? Ha elmondom valakinek, még bolondnak hisz. Ha megosztom sokakkal, bízva abban, majdcsak rábukkanok néhány megértő emberre, félő, a zárt osztályon kötök ki.

Reggel fáradtan, de nagyadag örömérzéssel keltem föl. Melitta velem együtt ébredt, és az üdvözlő puszi után együtt mentünk ki a konyhába, ültünk reggelihez. Mindennél jobban szerettem volna neki elmondani az éjszakai jelenést, de nem mertem. Nem voltam biztos magamban. Ha nekem mondtak volna azelőtt ilyesmit, bizonyára csak legyintek rá, vagy egészen egyszerűen hülyének nézem az illetőt. Ahhoz, hogy a feleségemnek elmondjam, egy teljes év kellett és nagyon sok lelkierő.

 

Vándorút

Az Esti Hírlap 1969. szeptember 1-jei számában jelent meg:

„Lepsény határában Takács Béla 35 éves gépkocsivezető szabálytalanul előzött gépkocsijával és összeütközött egy másik autóval, amelyet Szira Ferenc 40 éves gépkocsivezető vezetett. A baleset következtében Szira és 33 éves felesége a helyszínen meghalt, 14 és 8 éves kisfiuk, Gulyás Béláné 18 éves elárusítónő, valamint Takács Béla súlyos, egy személy könnyű sérülést szenvedett. A rendőrség Takács ellen eljárást indított.”

15 éves koromban szerettem volna szemébe nézni annak az embernek, aki tönkre tette a családomat. Régi bírósági okiratokban megtaláltam Takács címét. Elmentem a címre, de ott már új lakók laktak, Takács a büntetésének letöltése után máshová költözött. Ahogy a háziak elmondták, négy évet kapott, ebből csak két évet ült, két évet pedig kórházban töltött. Nem értem, hogyan? Miféle betegség az, amellyel két évig el lehet lébecolni egy klinikán. Felkutattam még a háziak által megadott helyet, de Takácsot ott sem találtam meg. Lassan a szándék elhamvadt bennem, felhagytam a kutatással.

Érettségi után három főiskolára is jelentkeztem, mindháromba fölvettek, de én akkor nagyon könnyen vettem mindent, egyiknek se lettem a hallgatója. Néne sopánkodott, helytelenítette a viselkedésem, én azt feleltem neki, hogy majd jövőre. Senkinek sem beszéltem róla, csak én tudtam, disszidálni fogok. Hogy ne lézengjek otthon fölöslegesen, elvégeztem egy masszőr tanfolyamot. Ki gondoltam volna, hogy ez lesz életem egyik legokosabb cselekedete, hogy a későbbiekben ennek nagy hasznát veszem. Megint előtérbe került a továbbtanulás, föl is vettek volna az egri Mezőgazdasági Főiskolára, én azonban nem mentem el. Ideiglenesen elhelyezkedtem Vácszentlászlón a helyi Termelő Szövetkezetben. Az állattenyésztési részlegben dolgoztam, de úgy is mondhatnám, unatkoztam.

1980 februárjában eladtuk a balatoni házat, az árán bátyámmal osztoztunk. A „kispolszkit” lecseréltem egy ezerhármas Ladára, beléptem az Autó Klubba. Vártam a kedvező alkalmat, amikor elhagyhatom az országot. Tervszerűen szerveztem a dolgaimat, Julis néni (a korábban már említett müncheni ismerős) kivitte a pénzem, hogy megkönnyítse a majdani beilleszkedést. Pedig nem éltem rosszul Magyarországon, tulajdonképpen mindent megszereztem, amire szükségem volt, és sportoltam, lovagoltam, hajtottam a lányokat. De mennem kellett, hívott az ismeretlen, látni akartam a nyugati világot. Természetesen az is közrejátszott, hogy a rendszerrel nem voltam kibékülve.

Az Autó Klub kínálta fel a lehetőséget: kiírt egy öt napos Prága − München utat. Engedélyt kellett kérnem a munkahelytől, a katonaságtól stb. Szerencsére minden simán ment, senki se gyanakodott semmire, még gyámszüleim se. Ruháimat már tudatosan pakoltam be, felkészülve a jövőre, de kerültem minden árulkodó dolgot.

1980. augusztus 29-én indult a menetünk legalább 30 autóval. Két napot Prágában töltöttünk, ahol beépített spiclik figyeltek bennünket, hátha látnak valami gyanúsat a viselkedésünkben, ami arra vallhat, hogy nem akarunk visszatérni Magyarországra. Óvatosak voltunk, mert aki a keleti blokkban élt akkoriban, éber volt és ravasz, mint a róka Útiterv szerint szeptember 1-jén éjfélkor léphettük át a Német Szövetségi Köztársaság államhatárát. Én pontban éjfélkor hajtottam át a „vasfüggönyön”, és a reggelit már Münchenben fogyasztottam el Julis néninél.

Megvalósítottam tehát a tervem, melyről egyedül Julis néni tudott, mi több, hathatósan közre is működött. Nem csak a pénzemet hozta ki idejekorán, de a származási okmányaimat is, amelyekből kiderül, hogy anyám révén sváb vagyok. Ez nagyban megkönnyítette a kinti boldogulásomat. A gimnáziumban német szakos voltam, a Balatonnál is sokat gyakoroltam Goethe nyelvét, így a megszólalásommal nem volt gond, és gyorsan fejlődtem. Két napra rá már lett munkám egy hotelban. Beosztásom hotelfachman. Két hétig tartott, csupán azért említem meg, mert ez volt a kezdet.

Második munkahelyem egy nagy lovarda volt. Hozzá kell tennem, Magyarországon már barátságot kötöttem a pacikkal, hiszen nyaranta sokat nyargalásztam a Balaton-felvidéken. Nem okozott gondot a jószágok takarítása, nyergelése, csutakolása, bemelegítése. A bemelegítés abból állt, hogy meg kellett lovagolni az állatot. Bemutatóra, eladásra készítettük fel a nemes négylábúakat. A komplexumban az istállók, takarmánytárolók, melegítőpálya, és a szállásom is a területen belül volt. Két hónapot töltöttem el itt.

Ezután már mertem a magam ura lenni, béreltem egy lakást Garchingban, s bejártam Münchenbe masszírozni. (Nos, itt jött jól az otthon elvégzett tanfolyam!) A következő tavaszon megkaptam a németségi elismervényt, és mehettem a Goethe Institut intézetbe, amely lényegében nyelviskola. Ez kellett, hogy nagyobb jártasságom legyen a német nyelvben, és előfeltétele volt annak, hogy továbbtanuljak. Öt hónap múlva bizonyítványt kaptam az intézettől, amellyel igazolták, hogy elvégeztem a nyelviskolát. Hozzá kell tennem, a tanulás ideje alatt tisztességes ösztöndíjat kaptam.

Mindeközben jó kapcsolatot tartottam fönt a kinti magyarokkal, három klubjuk is volt akkoriban. Szívesen látogattam a programjaikat: bálok, hangversenyek, előadások stb. Itt ismerkedtem meg első feleségemmel Sz. Erzsébettel, aki debreceni lány volt, és ugyancsak ’80-ban hagyta el Magyarországot. Fél évre rá összeházasodtunk, és Nürnbergbe költöztünk. Ő optikus szakmával bírt, és a Quelle optikai központjában helyezkedett el, én megmaradtam masszőrnek.

1982 nyarán feleségemmel és Julis nénivel Görögországba utaztam. Riminiig autóval mentünk, ott kompra szálltunk. Induláskor még nyugodt volt az Adria, később aztán hatalmas hullámzásba kezdett. Bevallom, a gyomrom nagyon nehezen viselte. Első tengeri utam így sajnos nem lett szép emlék, de csak-csak megérkeztünk Patrasba. Folytattuk utunkat Athén felé, a görög táj lenyűgözött, és már előre izgalomban tartottak a leendő látnivalók. Kíváncsian vártam, szembesülök-e jelenéseimmel, ahogyan már ez nem egyszer megtörtént.

A Korinthoszi-csatornán éppen egy óriási hajó préselte át magát úgy, hogy a mészkősziklákat majdnem súrolta. Athén zegzugos útvesztőiben tekeregtünk, s akkor kezdett érdekes lenni, amikor igyekeztünk megtalálni Pireusz felé az utat. Én eddig azt hittem, hogy nyugat fejlett, és mindenhol magas színvonalon élnek az emberek. Itt azzal kellett szembesülnöm, hogy a görögök antik fővárosának bizonyos részei legalább annyira lepusztultak, mint Budapest egyik-másik belső kerülete.

Az úti célunk Ejina szigete volt, amelyet három órás hajóúttal értünk el. Julis néninek élt ott egy ismerőse. A sziget maga volt a csoda. Rengeteg az ógörög romtemplom, amelyek megdöbbentően ismerősek voltak. Az egyik előtt, a korinthoszi oszlopsoros lépcsőin elszavaltam az egyik kedvenc versemet, ahogyan a látomásomban is.

Itt éreztem rá először az emberiség létezésének miértjére. A 3-4 ezer éves romok között sétálva el kellett töprengenem: mi is fontos az én számomra? És arra jöttem rá, hogy nem elsősorban az életünk fontos, hanem az, mennyi jót cselekszünk, mennyi maradandót alkotunk. Az emberiség történetében sajnos főleg azok írták be a nevüket, akik tömegeket gyilkoltak meg, és gazdagságra, hatalomra tettek szert. Annál kevésbé szól a fáma azokról, akik az emberiséget szolgálták, és életük, cselekedeteik Istennek tetsző. Nagyon szeretek az ilyen romok között üldögélni és elmélkedni, mert az effajta helyeken általában rendkívül magas az energia koncentráció. Biztos vagyok benne, ezért építették a templomokat éppen ezekre a helyekre.

Ebben a nyaralásban ért még egy érdekes élmény: találkozásom a medúzákkal. A házunkhoz közel bájos kis öböl csábított, melynek vízét alig lehetett látni a tömérdek medúzától. Senki se figyelmeztetett, hogy ilyenkor nem ajánlatos belemenni. Nos, én reggeli után lerobogtam a partra, s bevetettem magam a tengerbe, hogy ússzak egy jót. Azonban pár karcsapás után számtalan égő fájdalmat éreztem az egész bőrfelületemen. Ettől megijedtem, és a lehető leggyorsabban a partra evickéltem. Végigvizsgáltam magam, rengeteg piros csík borította a testem, amelyek úgy égtek, mintha az imént korbácsoltak volna meg. Szerencsére a háziúrnak volt erre kenőcse, de így is fél napig gyötrődtem, mire valamelyest enyhültek fájdalmaim. Ezt csupán azért meséltem el, hogy jelezzem, ugyanolyan ember vagyok én is, mint bárki más. És medúzák ellen, úgy tűnik nem kaptam instrukciót.

Németországban is szerettünk erre-arra járni. A következő esztendőben részt vettük egy kiránduláson, melynek során eljutottunk egy Bamberg nevezetű városkába. Ez egy nagyon régi település, rengeteg kora-középkori építménnyel, csodálatos dómmal, s az egésznek olyan a hangulata, mintha a múltba csöppentünk volna. Pár nap múlva húsvét, helyi szokás szerint tojásokkal voltak feldíszítve a sövények, fák, kerítések stb. Ezt a szín-kavalkádot elképzelni nehéz, látni kell. Érdekes és szép. Nos jöttünk-mentünk, alig tudtunk betelni a látvánnyal. A sok séta kiéheztetett, megszomjaztatott bennünket, megkérdeztük hát a helyieket: hol lehetne itt valami jót enni és inni? A helybéliek a dóm alatti utcában lévő kis éttermet, a Schlengelét ajánlották. Rendeltünk valami ételt meg két sört. Az italt mindjárt ki is hozták, s hirtelen füstszag kezdett körülöttünk terjengeni. Arra gondoltunk, grilleznek valahol, és bejön a szaga. Nekiálltam a sörnek, jót kortyoltam belőle. Miután lecsúszott a torkomon, rájöttem, hogy az italnak van füst szaga és íze. Sok sört próbáltam azóta, de semelyik nem ízlett úgy, mint a füstölt sör.

Mit is mondhatnék a házasságomról? Valójában azért vettem feleségül Erzsit, mert az ő politikai menedékjogi státuszát kétszer is elutasították, így a visszatoloncolás veszélye fenyegette. Magyarországon pedig börtön várt volna rá. Én ’81 őszén megkaptam a német állampolgárságot, következésképp ő megkapta a tartózkodási engedélyt. Sosem láttam nagy jövőt ebben a házasságban, túlzottan fiatal voltam még. Ő már harminc éves is elmúlt, gyermekekben gondolkodott, én viszont egyelőre nem szerettem volna gyereket. Válni akartam, ő nem, két évig eltartott a kellemetlen procedúra.

1985 után, mint védett német állampolgár, elkezdtem rendszeresen Magyarországra utazni.

Nürnberg mellett fekszik Erlangen. Ide jártam egy éjszakai klubban az ott dolgozó lányokat masszírozni. Néhány alkalom után fura helyzetbe kerültem, én lettem óhatatlan a lányok lelki szemetesládája. Tragikus és elképesztő emberi sorsokat ismertem meg ott: hogy mit meg nem tesznek egyesek a túlélés érdekében! Volt közöttük családanya, egyetemet végzett lány, megvert szerető, leszbikus stb… Kijutott nekik a rosszból, mégis volt olyan, aki templomba járt és reménykedett egy jobb életben. Itt történt meg az, hogy mikor elkezdtem masszírozni az egyik lányt, hirtelen megfoghatatlan gondolatok és képek jelentek meg az agyamban. El is mondtam a lánynak, hogy jó fog vele történni. Kiszabadul ebből a világból, kiegyensúlyozott, boldog feleség és családanya lesz. Ez pontosan jókor hangzott el, hiszen a lánynak kétségbeesésében már az öngyilkosságon járt az esze. Hét évvel később a nürnbergi sétálóutcában szólított meg. Sokáig kellett gondolkodnom, hogy rájöjjek, ki ő, mert annyira megváltozott. Elmesélte az utolsó évek történetét, amely határozottan úgy zajlott, ahogyan én előre láttam. Megismerkedett Mallorcán egy férfival, és teljesen tiszta lappal elkezdtek egy közös életet ott a szigeten. Nyitottak egy vendéglőt, az üzlet bejött, majd vásároltak egy házat, amelyben már két szép fiúgyermekükkel együtt élnek. Szeretném azt hinni, hogy Isten rajtam keresztül adott egy lehetőséget ennek a mocsokban élő lánynak, hogy jó útra térjen.

Egy szaunában is dolgoztam, amely az akkori nürnbergi labdarúgócsapat tulajdonosának birtokában volt. A focicsapat tagjai gyakran jöttek edzés után masszírozásra, és mivel akkor még az első ligában szerepeltek, akadt közöttük híresség is. Jó körökben forogtam, az Adidas-nál és a Pumánál szerződésben álló sportolók, színészek, énekesek is felfrissültek a kezem alatt. Így ismertem meg Falkót, az osztrák énekest. Amikor masszíroztam, átsuhant lelki szemem előtt egy fekete árny. (Ez a baljós előérzet később elég sokszor megismétlődött mások esetében is.) El is mondtam megérzésemet az énekesnek, és azt is közöltem, hogy ez valami rosszat jelent. Valamelyik családtagjával vagy vele halálos baleset fog történni. Rövid idő múlva autóbalesetben elhalálozott Falkó.

Hét nürnbergi esztendőt követően kalandos évek következett. Egy utazási társasághoz kerültem, amely a Robinson Klubhotel hálózatot üzemeltette. Ennek keretében bejártam Európát, eljutottam még Észak-Afrikába is. Munkaköröm animátor és masszőr. Vidám napokat éltem meg, a szórakoztatás − még muzikelekben is szerepeltem − éppúgy hozzátartozott a feladatomhoz, mint a testek gyúrása. Néhány helyet megemlítek ízelítőül: Kréta, Mallorca, Kanári-szigetek, Tunézia. Három évig tartott ez a vándorélet.

1988 nyarán Krétán dolgoztam, mint masszőr. Kréta minden sziget közül, amelyeken csak jártam, a legcsodálatosabb. Szabadidőmben motorkerékpárt béreltem, és bejártam a sziget valamennyi romvárosát, régi települését. Az egyik alkalommal éppen egy buszt előztem, amikor motorom hátsó kereke leblokkolt. Ez a buszvezető fülke mellett, hozzávetőleg 140 kilométeres sebességnél történt. És szemből is föltűnt egy autó, sőt nem is egy, mögötte is jöttek. Nekem kb. 1,5 méter távolságom maradt a mozgó gépjárművek között. Ebben a pillanatban tudatom megnyílt, és egy pár nappal azelőtt megélt vízió jött bennem vissza, amelyben ugyanezt a szituációt megéltem. Igyekeztem azonmód kétkerekűmet egyenesben tartani, és inteni a buszvezetőnek, hogy lassítson, engedjen be maga elé. Mert ha ezt nem teszi, akkor egy esésnél a busz elé kerülök. Ahogyan a látomásomban volt, a pilóta megértette a vészhelyzetet, fékezett hosszan, így én, blokkolt, álló hátsó kerékkel, amely már füstölt, az út szélére tudtam csúszni.

Megköszöntem egy intéssel a buszvezetőnek, és miután kitisztult az úttest, megnéztem a hátsó kerék féknyomát. Legalább 200 méteres gumicsíkot húzott az aszfalton. Remegő lábbal mondtam hálát az Úrnak, hogy ezt nekem előre jelezte.

Másik eset. Kréta legmagasabb hegyére készültem, ugyancsak motorral. Volt egy kitűnő, részletes térképem, amelyen minden pontosan be volt jelölve (vagy mégsem?), úti célom környéke is. Felértem a sífelvonóig − ilyen is van Krétán! −, ahol elhatároztam, hogy egy másik úton ereszkedem vissza, amely levezet a hegy lábánál lévő műúthoz. Az első 5-6 kilométer rendes hegyi szerpentin volt, lehetett látni, hogy ezt használják is, azután megszűnt az út, pedig a térképen megvolt. Odalent, mintegy 3 kilométerre légvonalban feltűnt a főút, jól láttam, de nem vezetett oda semmi. Ekkor tudatosult bennem, hegy ezt a helyzetet én már megálmodtam, és ott sikerült lejutnom az úthoz.

Elmondanám, hogy nagyon veszélyes, sziklás, meredek hegyoldalról van szó, amelyen aláereszkedni még gyalog sem egyszerű, pláne motorkerékpárral. Mégis nekiindultam, mert bíztam az előrejelzésben. Nyaktörő mutatvány volt, az kétségtelen, előfordult, hogy egyik kőlapról a másikra kellett ugratnom, méteres szintkülönbségekkel, mialatt a meredek ott kísért, mit ördögi társ. Nem részletezem, de valahogy csak lekecmeregtem, és nincs ember, aki még egyszer rávenne engem erre az őrültségre. Aznap estétől olyan lábizomlázam lett, hogy alig bírtam járni. Egy hétig eltartottak kellemetlen fájdalmaim.

Tunéziában Sausse és Monastir között volt a Robinson Club ottani hotelje. Három hétre küldtek oda bennünket, hogy megismerkedjünk a club életével, és felkészüljünk a különböző programokra. Nagyon sok munkával − igaz, kitűnő hangulatban − teltek napjaink, de azért sikerült időt szakítanunk, hogy meglátogassuk a környékbeli városokat, végigmenjünk a bazársorokon. Itt történt egy tanulságos, de aranyos eset.

Az egyik üzletben megláttam egy ezüstgyűrűt, amelyre már régen fájt a fogam. Formájával, motívumaival pont eltalálta az ízlésemet. Az eladó a legszívélyesebb fogadtatásban részesített, megkínált még teával is, s csak ezután került sor az üzletre. Mivel sehol sem volt kiírva, mi mennyibe kerül, ezért megkérdeztem a gyűrű árát. Az eladó 17 dinárt mondott. Átszámoltam német márkába, bizony az sok pénz. Elkezdtem hát alkudni. 12-ig le is tudtam vinni az árat, de onnan már nem akart engedni az arab. Ezért én úgy tettem, mintha el akarnék menni, mire nem reagált. Így aztán felálltam és tényleg elhagytam az üzletet. Alig tehettem meg tíz lépést, utánam sietett az eladó a gyűrűvel. Csak 7 dinárt kért érte, amit én már kedvező árnak találtam, és ott helyben megejtettük az adásvételt. Büszkeség dagasztotta mellem, hogy mekkorát alkudtam.

A hotelban megmutattam a gyűrűt egy tunéziai embernek, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte mennyit ér. Ő gondolkodás nélkül azt mondta: nem többet 3 dinárnál. Megmondtam neki, mennyit adtam érte, mire ő szélesen elvigyorodott, de nem szólt semmit.

A Robinson Club szervezett egy egész napos sós-sivatagi kirándulást. Mikor odaértünk én elcsodálkoztam, hogy még azon a kietlen helyen is élnek emberek. Különösen édesvízben szenvedhettek nagy hiányt. Kérdeztem a vezetőnket: hogyan tisztálkodnak, élnek itt? Röviden válaszolt. A mosakodás luxus, és egy térben laknak az állatokkal. Ez megdöbbentett engem. Európában még a legszegényebbek sem élnek ilyen körülmények között. Megfogalmazódott bennem, hogy valamit nagyon elrontott az emberiség.

Egy vádiban (kiszáradt folyómeder) próbáltunk pihenni, falatozni. Bajosan ment, hiszen olyan szél volt, hogy a homokot fölkapta és ránk suhintotta, tűszúrásszerű fájdalmakat okozva testünkön. Akármennyire vigyáztunk, az ételünket is homokkal hintette be a szél, evéskor csikorgott kegyetlenül a fogunk alatt. Legtöbbünk korgó gyomorral, elcsigázottan, kedvetlenül tért vissza a hotelba.

Olyan helyre soha többé nem akarok menni. Nem nekem való.

1989-90-ben a nyarakat Mallorcán töltöttem, ugyancsak munkával. A megannyi látnivaló és élmény közül kettőt szeretnék röviden elmondani. Az első évben szinte minden szabadnapomat autókirándulásokkal töltöttem. Az egyik alkalommal a nyugati hegyekben autózva egy Lluk nevezetű kolostorhoz érkeztem. Egy völgy, csodálatos hegyekkel körülvéve, középütt az épület, körülötte gondozott ültetvény, gyümölcsös. Kissé fáradt voltam a hosszú úttól, a tikkasztó melegtől. Megálltam egy olajfaligetnél, kiszálltam az autóból és lefeküdtem aludni. Itt történt meg, hogy látomásom volt, méghozzá a visszaúttal kapcsolatban. Azt láttam előre, hogy egy szűk útszakaszon haladok, előttem egy turistabusz, araszolunk fölfelé a hágón, és szembe jön egy öreg teherautó hordókkal megrakva. A rosszul rögzített hordók közül a kanyarban a busz elé esik egy, afféle kétszáz literes. A buszos elkapja a kormányt, a nehéz hordó csak súrolja a busz oldalát, minthogy azonban én utána haladok, a hordó teljes sebességgel az én autóm felé száguld. Az egyik oldalon sziklafal, a másikon szakadék, legalább 250 méteres, kikerülni tehát szinte lehetetlen. A látomásomban úgy oldottam meg, hogy az autót (kis Citroën volt) hirtelen keresztbe fordítom, én pedig kiugrom belőle. A hordó így nagy erővel a kocsi oldalának csapódik, beszakítja az ajtót, s mint a pofátlan vendég, helyet foglal a Citroën első két ülésén. A hordó tartalma, az olívaolaj mindent beterít.

Erre felébredtem, de mivel csak halvány részletek jöttek vissza az álomból, nem tulajdonítottam különösebb fontosságot neki.

Hazafelé, helyesebben a hotel felé menet a hágón tényleg beértem egy turistabuszt. Megelőzni nem tudtam, lépésben kellett utána kullognom. És hamarosan és villámgyorsan mindaz megtörtént, amit látomásomban pár órával korábban átéltem. Én magam is ugyanazt tettem, hiszen mást nem tehettem. Egyetlen karcolás nélkül megúsztam.

A sérült kocsival még el tudtam vergődni a következő benzinkútig, ahonnan aztán fölhívtam az autókölcsönzőt. Két óra múlva érkezett meg az autómentő, és elvittek végre engem, meg a sérült kocsit is. Szerencsére teljes casco volt a bérautóra, ezért sem a vétkes teherautósnak, sem nekem nem kellett fizetni a károkért.

A következő élmény az R. C. Hotel területén történt. Egy szép nyári napon éppen masszíroztam, amikor türelmetlen kopogás után egy izgatott vendég esett be az ajtómon. „Azonnal siessek, mert a strandon egy gyermeket most húztak ki a vízből, eszméletlen!” Mivel kiképzett elsősegélynyújtó is vagyok, munkámat abbahagyva rohantam a kb. 50 méterre lévő strandhoz. Közben a vendéget megkértem, menjen a recepcióra, hívjon azonnal mentőt.

A gyerek ott feküdt mozdulatlanul, az édesanyja körülötte rohangált hisztérikusan. Az volt az első kérdésem: mikor történt az eset? Egy józanabb vendég azt válaszolta, hogy úgy öt perce. Ez éppen a határesete annak, hogy valakit még egészségesen vissza lehet hozni az életbe.

Habozás nélkül és nagy intenzitással kezdtem meg az újraélesztést, bízva a tanultakban és Istenben. Sok kísérletet tettem, szinte már hihetetlennek tűnt, hogy sikerülhet. És mégis! Magához tért! Csupa homok volt a kislány szőke haja, kéretem valakitől édesvizet, hogy leöblíthessem. Az anyja eszelős örömmel ölelgette életre kelt kislányát.

15 perccel később a mentősök is megérkeztek. Az orvos a megfelelő injekcióval stabilizálta a szívet, a vérkeringést, aztán beszállították a legközelebbi kórházba megfigyelésre. Ez még órákig beszédtéma volt a hotelban, kaptam elismerő szavakat, vállveregetést. Szokatlan érzés, az ember nem tud vele mit kezdeni.

Két nappal később a kislány és anyukája egy jókora ajándékkosárral jelentek meg nálam. Így köszönték meg a segítségemet. Ennél azonban sokkal jobban esett nekem, hogy a kislány innentől kezdve nem tágított mellőlem. El sem tudtam volna távolítani őt a nyaralásuk végéig. Még ma is mindig meghatódom, ha ez eszembe jut.

Aztán véget értek a vándorévek, Németországban ismét költözködtem. Következett Bayreuth, Wagner szülővárosa, amelynek magyar vonatkozása is van: itt halt meg Liszt Ferenc. Valameddig még masszőrködtem, aztán alapítottam egy céget. Ekkor már Magyarországon konszolidálódott a helyzet, javultak a politikai és gazdasági feltételek. Létrehoztam Budapesten egy KFT-t.

 

Második jelenés

1994. április 27-én este elég korán és fáradtan dőltünk ágyba a feleségemmel. Egész nap a képek összeállításával voltunk elfoglalva, mivel másnap nyílt Melitta kiállítása Budapesten. Én hamarosan mély, álom nélküli alvásba zuhantam. 1 óra 3 perckor kisharangok csilingelése ébresztett fel. Ahogy ez tudatosult bennem, ami a másodperc töredéke alatt megtörtént, megjelent előttem a múltkori erős kékes fény. Érdekes, de ezúttal bírtam mozgatni a tagjaimat, nem úgy, mit az első alkalommal.

A fény előttem lebegett, de nem történt más, csönd borult a szobára. Nem volt félelem bennem, éreztem, a Teremtő látogatott meg ismét. Kis idő múlva gondolatban megkérdeztem tőle:

− Mit kívánsz tőlem?

Erre kérdés formájában kaptam meg a választ:

− Akarod megismerni a közeljövőt, ahol az emberek egymást fogják pusztítani?

 − Miért? − kérdeztem vissza. − Az ember előtt van még más lehetséges jövő, minthogy a saját életterét elpusztítsa, és azzal megszűnjön létezni?

− Igen van! Az pedig a legszörnyűbb, amit tehetnek. Háborút robbantanak ki, és egymást fogják gyilkolni. Ezzel siettetik a folyamatot, hogy még gyorsabban semmisüljenek meg mostani életük megmaradt értékei.

− Tehát választhatunk a szörnyű és még szörnyűbb között?

− Nem, azért van megoldás. Csak arra össze kellene fogni mindenkinek. Intelmeim utat kéne, hagy találjanak a szívekbe.

− Ha érdemesnek tartasz, közöld velem, és én mindent megteszek, hogy tanításod eljusson az emberekhez.

Erre a fénylő kör magába zárt, mint legutóbb. A falakon keresztül a földi légkör határáig vitt föl, és elkezdte mondani próféciáját.

− Az 1994-es év az utolsó, amikor a földön még részleges béke honol. A nagyhatalmak komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy a békefolyamat látszatát, amely négy évvel ezelőtt kezdődött, fenntartsák. Porhintés ez az emberiség szemében, az uralkodni vágyás irányítja tetteiket, felelős politikusaik közül nagyon kevés az, aki tényleg békét akar. Bizonyos gazdasági helyzetekre mindig jó megoldásnak tűnik, hogy összeugrasszanak harmadik világbeli országokat. Az itt-ott kirobbanó háborúkhoz fegyverre van szükség, amely búsás hasznot hoz a fejlett országok számára. A más földrészeken dúló öldöklés a fegyver gyártókat nem érinti, sajnos nem is érdekli, csak a profit. Pedig tudniuk illene, hogy hazájuk békéje és nyugalma is törékeny, mert kard által vész az, ki kardot ragad. A háború sajátossága, hogy előbb-utóbb eléri a főkolomposokat is. Most a szélsőséges irányzatok és feszültségek kialakulásának korát éljük, és ez idővel személyek, csoportok, országok, vallások között hatalmas erővel fog felszínre törni.

Kevesek azok, akik az alapvető jogokat tiszteletben tartják, és engem hívnak, ha nem tudják: hogyan tovább? Az együttélésre megadtam az alaptörvényeket, ha az emberek és a kormányok ezt betartanák, akkor mindenki boldogan, biztonságban élhetne. A többség, akár független személyek, akár csoportok, kormányok saját törvényeket alkottak, érdekeik, kényük-kedvük szerint, az én törvényeimet figyelmen kívül hagyva. Minden embernek, népnek meg kellene adni, hogy a jót válasszák, és ne kényszerítsék bele pár kiváltságos államfő téveszméibe. Isten vagyok, ezen a földön én tudom a legjobban, mit tegyenek, ami helyes!

Az Úr kis szünetet tartott, és hozzátette:

− Jól jegyezzél meg mindent, amit ezek után mutatok neked.

Gyorsan közeledtem a föld felé, aztán tájak, települések suhantak el alattam. Az egyik nagyváros fölött állapodtam meg, s azt láttam, hogy hatalmas tömegek vonulnak az utcákon, és tiltakoznak valami ellen. Közelebb kerülve, a monumentális épületek alapján Moszkvára ismertem. Fegyverek ropogtak, tüzek gyúltak mindenütt. Az emberek sikoltozva, őrjöngve rohangáltak, a legtöbben igyekeztek védett helyre menekülni. Az idő gyorsan pergett, ezeket a látomásokat pár másodperc alatt éltem meg. Hamarosan minden elcsöndesedett, újra békésnek tűnt a város.

Pár pillanat múlva a föld más pontján találtam magam, de nem jöttem rá azonnal, hol vagyok. Csak lassan ismertem fel az égbenyúló hegyeket, a meredek völgyeket, olyan formán, mintha már jártam volna ezen a környéken. A föld tetejére kerültem, Nepálba. Az utakon rengeteg katonai jármű haladt, mintha ez az ország csak katonákból állna. Kisvártatva hatalmas templom fölött suhantam el, okkersárga csuhába öltözött papok imádkoztak. Érdekes, értettem a beszédüket, pedig egy szót sem tudok a nyelvükön. Istent hívták, hogy világosítaná meg őket és segítené szenvedő népüket.

Hamarosan hatalmas víz fölött lebegtem: ez valamelyik óceán? A hullámok lassú egyhangúsággal gurultak a látóhatár széle felé, mintha lapos korong lenne égitestünk, s ott a végénél melybe zuhanna a víztömeg. A messzeségben feltűnt Afrika partja, aztán olyan panorámaszerűen láttam rá, hogy a Földközi tengertől egész Dél-Afrika csücskéig át tudtam fogni a fekete kontinenst. A szárazföld középső részén nagy embertömegek menekültek gyilkoló, öldöklő katonaság elől. Lemészárolt, megcsonkított tetemek hevertek a földeken, szavannákon. Ártatlan gyerekek fohásza, halálsikolya markolt belém. Borzalmas volt. Átvillant a fejemen: hogyan történhetett meg ez a szörnyűség? A válasz kézenfekvő: az emberek többsége elvesztette hitét, ezáltal felborult az értékrend, könnyen hajlanak a rossz cselekedetek felé. A barbár ösztönök felülkerekedtek a józan emberi értelmen. A gondolat gyorsaságával átsuhantam Afrika felett és újra Európa tárult elém.

A balkánon még javában harcoltak, s rivalizáltak a vallások. Nem akartam hinni a szememnek, olyan brutális tettek tárultak elém. Városok, falvak rommá lőve, az utcák idővel kiürültek, a falvak elénéptelenedtek. A huszadik század utolsó évtizedének egyik legmocskosabb háborúját vívták itt. A nagyhatalmak butaságát, szűklátókörűségét jelzi, hogy az első és második világháborúk után olyan országokat hoztak létre, amelyek már akkor sem feleltek meg az együttélés követelményeinek. Mesterségesen, diktatúrával tudták csak életben tartani, de a népek és kultúrák különbözősége mára elfojtott problémák sokaságát hozta felszínre. Csend honolt, de éreztem, hogy ez vihar előtti csend.

Hamarosan újból Moszkvára néztem le. Most is tömegek hömpölyögtek az utakon, de mindenki gyászba öltözve, csendben vonult a koporsó után. Az úr megszólalt:

− Itt temetik a jövő békéjét.

Aztán újra peregni kezdtek előttem a képek. Alig pár esztendő elmúltával megint hatalmas tömegek özönlöttek az utcákon, úgy láttam, katonai felvonulást jöttek megszemlélni. A téren parádézó ezredek erőt és magabiztosságot sugároztak. A dísztribün illusztris személyeinek arcán büszkeség, hatalomvágy. Újra vezető militarista birodalom akar lenni. A nemzetközi kapcsolatok zömében befagytak, az új kormány gátlástalan, kialakult egy pro katonai diktatúra. A volt Szovjet tagállamokban föllángoltak a hazafiak és pro orosz beállítottságúak közötti harcok. Elkezdődött a harmadik világháború.

− A világon több helyen a nacionalisták próbálnak hatalomhoz jutni, a katonaság is szeretné pozícióját erősíteni, sok államban ismét diktatúrák keletkeznek. Moszkva minden nemzetközi szerződést felrúgva gazdasági és katonai szövetségre lép az egyik volt Jugoszláv tagállammal. Következésképp a balkánon szörnyű kegyetlenséggel ismét föllángol az abbamaradt népirtás.

Így terjed tovább a háború, mint futótűz. Ebben a stádiumában már nem lehet semmilyen eszközzel megállítani. Egyes gazdasági és katonai tömbök megszűnnek, újak keletkeznek, az elfeledett ellentétek ismét a felszínre kerülnek. Az oroszokat provokálják, háborúba bocsátkoznak minden irányba, de igyekeznek terjeszkedni is, s ehhez óriási erőket vetnek be. A kis népek behódolnak a túlerő előtt, ha nem akarnak teljesen elpusztulni. Európa keleti része felől egy gigászi erdőtűzhöz hasonlatos veszedelem közeledik, mindenhol falvak és városok üszkös romjait hagyva maga után. A nyugat még vár, próbálja a harcoló feleket egymás ellen kijátszani, miközben lázasan készül a katonai összecsapásra. Keleten jelentős tömegek menekülnek a közeledő orosz csapatok elől, de csak a „nagy” határig jutnak el. Onnan már nincs tovább. Az Orosz-Kínai határon eddig még nem látott mennyiségű katona sorakozik fel egymással szemben. De egyelőre csak állnak.

Időben és térben más kontinensre repültem, ahol hasonló látvány fogadott. Az eddig felszín alatt lappangó ellentétek kirobbantak, mint pusztító erejű vulkán. A fejlett ipari országokban nagy lendülettel indult meg a fegyvergyártás, munkát adva rengeteg embernek. A távolban dúló háború veszélyeit kevéssé tudták fölmérni, és nemigen tartottak attól, hogy őket is elérheti. A politikusok, államfők meggyőző propagandával, katonai erőfitogtatással igyekeztek hatást gyakorolni a polgárokra. − Mi bárki ellen eredményesen, megvédjük magunkat! − Hogy milyen áron, arról hallgattak.

A világ vezető vallásai eléggé halk hangon fejtették ki ellenvetéseiket. Sőt, megtörtént, hogy megszentelték fegyvereiket, hogy Isten segítse pusztító erejét.

A sugárzó gömb tovább vitt az időben, és hamarosan a háború legkritikusabb szakaszában találtam a magam. Az ellenfelek fölhasználták valamennyi katonai lehetőségüket az utolsó összecsapásra. Ebben a pillanatban csak pár embertől függött a Föld további sorsa, így a helyzet kétségbeejtővé vált, amilyenre még nem volt példa a világtörténelemben. És az emberi mivoltukból kivetkőzött gyilkosok megtették az utolsó lépést.

Egyszerre csak a távolból rakéták emelkednek föl, és sivítva elszállnak mellettem − szinte súrolva a fénylő gömböt, amelyben lebegek − fehér kondenzcsíkot húzva maguk után. A Föld más pontjain is megjelennek a felszálló rakéták tömegei, a légtér megtelik ezüstösen csillogó atomfejes hordozókkal, s keresztezik cikkcakkba egymást. Mintha valami elképzelhetetlen űrbéli légi parádénak lennék a szemtanúja.

Rémülten intézek kérdést az Úrhoz:

− Lehetne-e most, mint a mozikban, filmszakadást előidézni?

− Higgyél és bízzál bennem. Csak akkor tudod az emberiség szemét felnyitni, ha már mindent láttál.

 

A rakéták elérték céljaikat!

 

És csend lett a Földön…

 

Mintha ködös erdőn járnék egy kiadós őszi eső után, úgy nőttek a gombák mindenhol. Hatalmas füst és porfellegek kavargott az égig, átláthatatlan függönyt vonva közém és a föld közé. Az apokalipszist senki sem tudja elképzelni, amíg át nem éli.

Fényes gömböm velem együtt elkezdett a világűr felé száguldani. Egyre messzebb kerültem a kékbolygótól − most ugyan csak egy füstölgő kavargás az egész −, míglen elértem ahhoz a ponthoz, ahonnét mindent átfogóan láthattam. Előttem a Föld, szülőhelyem, vagyis csak egy szürke, gomolygó gömb formájú képződmény. Szívem hevesen vert, torkomat a fájdalom szorongatta. Hihetetlen, hogy én most szemtanúja voltam az atomháborúnak, amelyről gyermekkoromban sokkal jobban féltem, mint az utóbbi években. Elhitettük magunkkal, hogy ilyesmi már valószínűleg nem fog bekövetkezni. Ekkor valami szemkápráztató dolog történt. Meggyőződésem, hogy ehhez foghatót még senki se látott.

Kis fénypontok bontakoztak ki az átláthatatlanságból, először csak pár villant, majd egyre több és végül egy fényfolyam lett belőle. Nem tudtam mire vélni ezt a különös káprázatot, megkérdeztem az Urat. Meglepő választ kaptam:

− Ezek a lelkek, de ne csak az emberi lelkekre gondolj, hanem minden élőlényre. A lélek ugyanis nincs összefüggésbe a tudat nagyságával. Az emberek megkísérelték ezt maguknak kisajátítani, de én minden élőlénynek adtam lelket, amikor megteremtettem őket.

− Szóval van lélek és túlvilági élet?

− Igen, van, most láthatod a saját szemeddel. Vidd hírül az embereknek ezt a fontos felismerésedet. Remélem, sokan elhiszik, hogy érdemes a rövid földi életben Istennek tetsző életet folytatni. Mert tényleg vár egy szebb jövő a halál után.

− Mi történik a bűnösökkel?

− Nekik a testi elhalálozásukkal a lelkül is meghal, számukra nincs örök túlvilág. Ez a büntetésük, amiért megszegték törvényeimet.

Mire ezek a szavak elhangzottak a fényfolyam elapadt. Sötétség lepte el a Földet, a napsugarak nem tudtak áthatolni a sűrű füst- és porfelhőn.

− Van túlélő, uram?

− Nagyon kevés. Ők is csak rövid ideig élnek, mert betegségek, éhínség, és az egymás iránti gyűlölet hamarosan megtizedeli őket.

− Megnézhetném, hogy mi maradt a Földből?

Erre a fénylő gömb behatolt a gomolygó felhőbe és pillanatok alatt a felszín fölött találtam magam. Amit ekkor láttam, minden elképzelhetőt felülmúlt. Ameddig a szem ellátott, semmi se maradt épen. Mindenhol romok, pusztulás, halál, enyészet. Azok a rémképek, amelyeket filmekben mutogattak, meg sem közelítették a valódi atomcsapás agyrémét. Hiába szedte össze a filmrendező minden sütnivalóját, fantáziáját, ilyet nem lehet produkálni.

− Ez lenne az úgynevezett Világvége?

− Nem, csak a föld lett részben lakatlan.

− De mégis, miért kellett az emberiségnek ilyen értelmetlen katasztrófát elszenvednie? Miért nem akadályoztad meg, uram?

− Erre a kérdésre egy későbbi tanításomban kapsz választ.

Ezen szavak elhangzása után emelkedni kezdtem, elhagytam a Föld „halotti leplét”, nagy sebességgel száguldtam a végtelen felé. Még a tejúton belül elértem egy naprendszerbe, amely hasonlított a mi naprendszerünkhöz. Amit itt láttam, arról egyelőre hallgatok, mert úgy hiszem, a legtöbb ember még nem érett meg erre a felfedezésre.

Amilyen gyorsan odakerültem, ugyanolyan sebesen visszaértem a Föld közelébe. Csodálkozva vettem észre, hogy eltűnt minden szürke gomoly a sztratoszférából, és ugyanolyan gyönyörű rálátás nyílt az óceánokra, kontinensekre, mint e jelenés elején. Időben újra az 1994-es évet írtuk. A gömb aláereszkedett, keresztülhatolt a falon, az ágyam fölé. Láttam fekvő magamat, szemem valószínűtlenül nagyra volt kitágulva. Testem várta, hogy ismét élet kerüljön belé. Akárcsak az első alkalommal, lelkem zökkenőmentesen visszaköltözött tulajdon testébe. Ismét előttem, fölöttem lebegett a vakító gömb. Az úr még búcsúzóul ennyit mondott:

− Az erő benned van, csak fel kell ismerned, miképpen tudod azt e célra összpontosítani. Ahogyan már mondottam, ez nem álom volt, hanem átélted.

Ezekre a szavakra eltűnt a fényjelenség, egyedül maradtam feleségemmel a szobában. 1 óra 4 perc volt.

Reggelig van bőven időm a látottakat és hallottakat visszaidézni, rendszerezni magamban. Nem éreztem sem fáradtságot, sem álmosságot. Még mindig az átélteken tűnődtem, amikor az óra hétkor csörögni kezdett. Melitta lassan ébredezett, fokozatosan tért magához, és az volt az első kérdése: „Na, hogy aludtál?” Erre csak annyit tudtam felelni: „Jól!”

A kiállítás készületei alatt sem ment ki a fejemből az éjszaka, pedig ilyenkor sok mindenre kell koncentrálni. A reggelinél nagy meglepetés ért. Feleségem felköszöntött születésnapomra: 33 éves lettem. Én csak néztem furcsán, mert teljesen megfeledkeztem róla. Észbe kapva igyekeztem tettetni a megfeledkezést, nehogy megsértsem. Hiszen ma kiállítás van, Melitta érzékenyebb, mint máskor.

Így történt a második jelenésem. Hogyan tudok én ezzel megbirkózni? Még az előzőt sem mondtam el senkinek, immár kettős súly nehezedett a lelkemre.

 

Fényút

Kezdetben használt gumikat szállítottunk be, aztán amikor ez törvényi szabályozás alá került − nagy volt a kormány kapkodása 1991-ben − használt ruhákkal folytattuk. Bevallom, sok munka volt ebben, és kevés nyereség. A piac már ekkor telített volt. Ebben az időszakban már gyakran tartózkodtam Magyarországon, főképp bátyám vendéglátását élvezve, aki Budapesten lakott. De gyakran előfordultam Vácszentlászlón is nénénél, a nevelőanyámnál.

1993 februárjában akartam vásárolni egy valódi festményt egy ismerősöm születésnapjára. Valaki ajánlotta nekem Marcali Kiss József festőművészt Érdről. Elmentem hozzá érdeklődni, képeket nézni, és ott megismertem a lányát, Melittát. Mindjárt megtetszett a lány segítőkészsége, mentalitása, és megéreztem a kisugárzását. Kiderült, hogy ő is alkot, vannak akvarell képei, azon kívül tanít. Az apja füle hallatára kértem tőle randevút, pedig azt sem tudtam, van-e valakije. Szerencsémre éppen szakító félben volt egy fiúval, de remélem, nem csupán ezért adott igenlő választ. Budapesten a várban, a Pierott kávéházban beszéltük meg a találkát.

Február negyedike, meglehetősen hideg; emlékszem, kabátban jött, amelyet lesegítettem róla, alatta csíkos pulóvert és nadrágot viselt. Egyszerű volt, mégis vonzó. Elmondta, hogy éppen délelőtt vásárolt egy orosz terrier kölyköt, emiatt kockán forgott a randevú. A kávé elfogyasztása után hosszút sétáltunk és beszélgettünk. Rengeteg mindent elmondtunk egymásnak magunkról, amely a korai bizalom egyértelmű jeleként értékelhető. Úgy belemélyedtünk, hogy eljutottunk a hangyák társadalmi életéig. Mindenképpen rendhagyó téma, benne foglaltatott a folytatás lehetősége és kölcsönös igénye. Érdekes, képet ugyan nem vettem az apjától, de megtaláltam azt a lányt, aki hozzám való.

Három héttel később megint találkoztunk. Én éppen három hétig voltam Németországban, s ahogy hazaértem, fölkerestem őt. Nem sokat tétlenkedtünk, mindjárt leruccantunk a Velencei tóra, vittük magunkkal a kiskutyát is, aki időközben a Dzsami nevet kapta. Ekkor is hideg volt, a tó befagyva, mi azonban csöppet sem fáztunk. Remekül elszórakoztunk hármasban.

Legközelebb már nem vártunk olyan sokat, pár napra rá az érdi otthonukban fogadott. Elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy megkérjem Melitta kezét. Ő nagy szemeket meresztett rám, és hirtelen zavarában igent mondott. Ekkor átmentem az apjához, és a következőt közöltem vele.

− Megkérem a lányod kezét, de teljesen mindegy, mit mondasz rá, mert ő már igent mondott.

Folytatódtak az ingázások, hol Németországban laktam, hol Magyarországon. Beköszöntött a nyár, Melitta kiutazott öt hétre Angliába nyelvet tanulni, helyesebben csak gyakorolni, hiszen márt társalgó szinten beszélt. Rokonoknál lakott, ahol szándékosan csak angolul szóltak hozzá, s neki angolul kellett válaszolnia. Visszafelé találkoztunk a müncheni repülőtéren, ahonnan elvittem Bayreuthba, megmutattam neki, hol élek. Sok más mellett ekkor beszéltük meg, hogy abbahagyja a tanítást, részint a nevetséges fizetés miatt, legfőképp azonban, hogy legyen ideje a festészettel foglalkozni, abban elmélyedni.

Ez évben sok-sok időt töltöttünk a Balatonnál, annál is inkább, mivel jövendőbelim családjának volt ott egy vitorlás hajója. Melitta már jól vitorlázott, én is hamar belejöttem. Szép volt az a nyár, függetlenül attól, hogy nekem rendszeresen vissza kellett utaznom Németországba.

Melitta névnapján, szeptember 15-én rendeztük meg az eljegyzést az Admirális étteremben, Érden. Jelen volt mindkét család közvetlen rokonsága. Fölmerült azonban a kérdés: mikor és hol legyen az esküvő, no és kiket hívjunk meg? Az én családom nagyszabású, népes falusi lakodalmat akart Vácszentlászlón. Szerény számítás szerint csak részemről 500 embert illene meghívni. Melitta részéről közel sem lettek volna annyian, ezt azonban el kellett vetni, már csak az anyagiak miatt is. (Közel 2 millió forintba került volna.)

Mi aztán gondoltunk egyet Melittával, s bejelentkeztünk a bayreuthi anyakönyvi hivatalba. December 17-én odakint, német anyakönyvezető előtt húztuk a karikagyűrűt egymás ujjára. Mindössze két tanú volt rajtunk kívül jelen. Német ismerősök. A tanúkat aztán külön-külön meghívtuk egy ebédre, illetve vacsorára.

Az életünk ezek után sem változott lényegileg. Melitta Érden élt a szüleivel, én pedig továbbra is ingáztam: pár hét itthon, pár hét odakint. Nem volt ez így tökéletes, tudtuk, de ez volt akkor a legkézenfekvőbb megoldás.

Feleségem, megítélésem szerint, igen tehetséges, és már az elején láttam benne a talentumot. Úgy hittem, ahogyan ma is, hogy mellettem független művésszé kell válnia. Elismertem és bíztattam őt, és igyekeztem megteremteni neki az anyagi hátteret. Örömmel láttam és látom, hogy állandó fejlődésben van. Tárlatokat szerveztünk és rendeztünk neki az apjával, aki pedig szintén kiváló művész, képeket is sikerült eladnunk, a vevők között külföldiek is akadtak. Párom időtlen festő, aki a valósággal meg az ismeretlennel kötött szövetséget. Vágyaiból kiérezhető az emberarcú társadalom, a Krisztus-lelkű világ. Kifejezésmódja letisztult, amely mégis magában hordozza a teremtés allegorikus filozófiáját. Mesterien bánik az anyaggal, a színekkel. Az angol akvarelljei tökéletesen kifinomultak, pedig azt nagyon nehéz művelni. Nedves akvarellpapírra kell a festéket rávinni, de csupán kért óra áll a rendelkezésre. Tehát a képnek fejben már készen kell lennie. Alkotásainak belső atmoszférája ünnepélyes, légies, vonalai eredendő mozgásban vannak, fölfelé törekszenek.

Dzsami időközben felnőtt, pazar kiállású kutya lett, elkezdtük kiállításokra hordani. Másfél év alatt rengeteg győzelmet aratott, championok championja lett. Hozzá kell tenni, nagyon sok munkánkba és rengeteg pénzünkbe került. A világkiállításon az ötödik helyen végzett, de szerintem méltánytalanság történt. A mögöttünk lévő kutya folyton idegesítette, ennélfogva Dzsami kétszer fegyelmezetlenül kifarolt.

1994. április 1-jén, húsvét előtt nagypénteken éppen Érden tartózkodtam. Semmi jel nem utalt arra, hogy valami rendkívüli fog velem történni, hogy innentől gyökeresen megváltozik az életem. A korábban leírtak szerint megéltem az első jelenést. Aztán a másodikat még e hó 27-én, a harmadikat pedig június 1-jén. Megváltozott a világról alkotott képem, a fontossági sorrend, és kapcsolatom az Úrhoz. Addig is hittem, onnantól viszont már tudom.

A következő év márciusában szántam rá magam − mialatt folyamatosan voltak kisebb-nagyobb időközönként látomásaim −, hogy megosztom feleségemmel és szüleivel titkomat. Alapjában véve szerencsés vagyok, hiszen ők is hívők, és nagyon nyitottak, jelenéseimet komolyan vették. Közösen kezdtük el fejtegetni, hogy mi is akar ez lenni, és miért történt meg éppen velem? Aztán ahogy múltak a hónapok, az évek, az átélt víziók sorba igazolódtak be. Apósomék azt tanácsolták, keressek valakit, aki közelebb áll a spirituális dolgokhoz, hátha magyarázatot ad a történtekre, és jó tanácsokkal lát el. No, de kihez fordulhatnék? Ekkor eszembe jutott Várszegi Asztrik atya, akivel a gimnáziumi években bizalmas, emberi kapcsolatot alakítottam ki. Tizennyolc év telt ez azóta, ám amint fölhívtam, azonnal így szólt:

− Szia, Zoli!

Pontosan emlékezett rám, pedig bizonyára tanított sok ezer diákot. Időközben tanárból főapát lett, és az idő tájt éppen azzal foglalatoskodott, hogy a római Pápát összehozza az orosz Patriarchával. Volt tehát gondja bőven, ennek dacára szakított rám időt. Pannonhalmán, a főapáti hivatalában fogadott, ahol elmondtam neki mindent. Figyelmesen végighallgatott, és az első kérdései a következők voltak. Nem kábítószerezem-e? Nem iszom-e? Nem állok-e pszichiátriai kezelés alatt? Esetleg nem vagyok-e tagja valamilyen szektának? Mivel valamennyi kérdésre nemleges választ adtam, azt javasolta, látomásaimat írjam le, és a legközelebbi alkalommal vigyem el neki. Onnantól kezdve kezdtem tehát lejegyezni vízióimat.

Ez történt 1995 tavaszán. Megírtam az első három jelenést és valóban megmutattam neki. A főapát úr elolvasta és közölte, hogy erre ő semmit se tud mondani, és azt sem tudja, hogy ez miért van. Mi okból választhatott ki engem az Úr?

Éppen a legutóbbi látomásomban jelölte ki a Mindenható, hogy el kell zarándokolnom Rómába a Pápához, aztán föl kell keresnem a többi világpolitikát befolyásoló személyeket is. Asztrik atya úgy vélekedett: az út hosszú, keserves, és nem valószínű, hogy II. János Pál színe elé kerülhetek. Továbbá kétséges az is, hogy ez a maga felé fordult, önző emberiség meghallgatja a próféciát. Óvva intett az őszinte kitárulkozástól, féltett az istentől elrugaszkodott egyénektől, akik kigúnyolhatnak és félcédulásnak nézhetnek.

Jelenéseim viszonylagos egységet képeztek, valamennyi a jövőre utalt, az elkövetkezendő évtizedekbe, évszázadokba, tehát előre az időbe nyújtott bepillantást. Egyetlen vízióm valahogy kilógott a sorból, semmi köze sem volt a jövőhöz, ellenkezőleg: az emberiség múltjával hozott kapcsolatba. Egyesek talán ellentmondást érezhetnek mindebből, úgy érzem azonban, hogy ezt sem hallgathatom el.

Emberek már sokkalta régebben élnek ezen a bolygón, mint ahogy a tudósok ezt feltételezik. Időszámításunk előtt 840 000 évvel már jelen voltak, és egy nagyon fejlett társadalmat képeztek. A Föld megadta számukra azokat az életfeltételeket, amelyek szükségesek voltak jól szervezett telepük ellátására. Ezek az emberek egy másik bolygóról jöttek, amely tőlünk számolva a harmadik naprendszerben helyezkedik el, az Oroszlán csillagkép irányában. Kolóniájuk Kr. e. 680 000 körül egy katasztrófa következtében megsemmisült, így kénytelen-kelletlen visszaköltöztek származási bolygójukra.

Ezek után újra és újra meglátogatták a földet, de nem telepedtek le, csak figyelemmel kísérték a változásokat. Kr. e. 159 000 évvel kiválasztották a földi fajok közül a hozzájuk legközelebb állót, amelyet folyamatos genetikai manipulációnak vetettek alá, azzal a céllal, hogy értelmes lényekké váljanak. Ezek voltak az úgynevezett emberszabású majmok. Terveik szerint be akarták népesíteni a földet, hogy később, mint ideális partnerekkel, szorosan együttműködhessenek velük. Ezek a kísérletek egészen Kr. e. 32 000-ig tartottak, amikor eljött az idő, hogy az állati ösztönök helyett tudatos tudatot adjanak ennek az emberszabású fajnak.

A beavatkozás megint genetikai manipulációk sorát jelentette, melyet egy idetelepült csoportjuk végzett. Őket nevezték később az Atlantisz lakóinak. Társaik sűrűn látogatták a Földet, hogy megfelelő technikával lássák el az itt dolgozókat. Kr. e. 14 000 körül jutottak el arra a szintre, hogy az előemberek az ő képükre formázott homo sapiensekké váltak.

Azonban hátra volt még a spirituális fejlődés, amely már a szellemi képességek kiteljesedését jelentették. Ez a képességek alkalmazásában, az ember-emberrel való együttműködésben, az élő állat és természet megismerésében nyújtott segítséget.

Isten aztán lelket adott ennek az új emberi lénynek, amely előtt kiteljesedtek a lehetőségek. Így feladatává lett többek között, hogy megismerje a világot, és abban meglelje a Mindenhatót. Ez pontosan Kr. e. 13 580-ban kezdődött.

Azóta az emberek mindig megtalálták Istent, és azok a közösségek, akik mindig a természet közelében éltek, figyeltek empirikus tapasztalataikra, mindnyájan meg is tartották hitüket. A társadalmi normák fölfordulása, az emberi kapzsiság, a hataloméhség, a demagógiák, a fanatikus vallások távolították el Istentől a tömegeket. Ez a világ hamis, az ember eltévelyedett. Életmód változás szükségeltetik, hogy nyilvánvalóan rátaláljunk Istenre. 2011 után az új prófétával lesz majd lehetséges.

Az életem további változásokon ment át. Szent elkötelezettséget éreztem védtelen, nyomorban élő emberek iránt. Bekapcsolódtam a Német Máltai Szeretetszolgálat munkájába, tagja és helyettes vezetője lettem a bayreuthi irodának. Szerveztünk, gyűjtöttünk, csomagoltunk, szállítottunk, tehát mindent csináltunk, amit csak kellett. Akkoriban főleg Boszniába és Koszovóba indítottunk segélyszállítmányokat. Mellette egyre intenzívebben kerestem önmagam, a látomásaim minden kétséget kizáróan azt jelentették, hogy Isten valamire kiválasztott. Elkezdtem tanulmányozni a különféle vallásokat, igyekeztem megtalálni azokat a pontokat, amelyek a hitvilágban közösek. Szándékomban állt fölkutatni mindazon kiválasztott személyeket, akiknek az Úr hasonló feladatokat adott, akikre próféciákat bízott. Rájöttem, hogy az emberiség történelmében nagyon sok ehhez hasonló eset van. Kínától kezdve a majákon át az örmény őskeresztényekig. Ezekből vált számomra világossá, hogy ámbár Isten elengedte a kezünket, de folyamatosan adja instrukcióit az arra érdemes kiválasztottjai részére. Az is kiderült − jelenéseim is megerősítették, −, hogy a tudomány által behatárolt 14 ezer esztendő túl kevés ahhoz, hogy az emberiség ekkora tudásra tegyen szert.

2004. december 30-án hirtelen elhatározással fölhívtam egy német utazási irodát, érdeklődtem törökországi vagy görögországi utak iránt. Mindjárt ajánlottak is egy rendkívül kedvező utat Törökországba, melyet azonmód lefoglaltam. 2005. január 2-án már a repülőn ültünk, és elhúzva a téli Magyarország és a Balkán fölött két és fél óra múlva megérkeztünk a kellemes éghajlatú török Riviérára. Két hét ált előttünk, s egy ötcsillagos szálloda várt reánk.

Hajtott bennünket a kíváncsiság − feleségem szintén nagyon érdeklődő minden iránt −, autót béreltünk és lakhelyünkről kiindulva 300 kilométeres sugárban szinte mindent megtekintettünk, ami arra érdemes. Jóval korábban volt nekem egy látomásom, amelyben egy ismeretlen ógörög romvárosban jártam. Látens módon, de tudatosan is azt kerestem. A környékünkön már mindent megnéztünk, ami az útikönyvekbe szerepelt, a romvárosnak azonban nem leltünk nyomára. Ezért csak úgy találomra bolyongtunk, és teljesen véletlenül −természetesen véletlenek nincsenek! −, megkérdeztem egy idős embert, hogy hol van még valami látnivaló, ami nincs sehol feltüntetve. Erre a helybéli rámutatott a térképen egy pontra, amely távolabb esett a turistautaktól.

Az útbaigazítást követve elértünk egy hegy oldalához, ahonnan még semmit sem lehetett látni. Mindegy, fölbaktattunk a csúcsra, és tényleg ott volt, amit kerestünk: egy közepes nagyságúnak mondható régi városka romjai. Keresztül-kasul jártuk a zegzugokat, míglen egyszerre csak az oszlopsoros fórumon találtuk magunkat. És ugyanaz a kép fogadott, mint a jelenésemben, minden kő pontosan úgy feküdt ott, ahogyan én korábban láttam. Éreztem, hogy hihetetlen energiával töltődöm föl, mintha valami kozmikus erőmű működött volna ott. Isten újra és újra bebizonyítja nekem, hogy képes vagyok mindazon feladatok elvégzésére, amelyeket Ő adott, kijelölt.

Néhány nap múlva a következő történt. Kószálásunk közben teljesen véletlenül megpillantottunk a távolban egy várat. Úgy gondoltuk, ezt érdemes lesz megnézni, hát nekivágtunk. A közelébe kerülve először egy jellegtelen épület romhalmazára tévedt a tekintetem. De ez az épületmaradvány, mint a mágnes, úgy elkezdett magához vonzani. Amikor beléptem a kapu nélküli kapun, egyszerre minden ismerős lett, mert ugyanabban a látomásomban jelent meg, amelyikben az ógörög városka. Pontosan tudtam, mit hol találok, hogyan hághatok a falmaradvány tetejére, melyik lépcsőfok mozog. Megéreztem, hogy a lelkek még itt vannak, őrzik a hely spirituális tisztaságát. Később tudtam meg, hogy az egyik legnagyobb római császár, Traianus ideiglenes temetkezési helyén voltam.

Ezután a várat is megnéztük, amely ugyancsak nagy élményt jelentett. Találtunk olyan köveket, amelyek minden kétséget kizáróan szarkofág darabjai voltak. Régészeti leleteket ugyebár nem szabad megbolygatni, a helyszínről elvinni, ezért nem nyúltunk semmihez.

Ez az utazás hatalmas energiával és önbizalommal töltött fel. Bebizonyosodott, hogy képes leszek azokat az Úr által kiválasztott embereket a megfelelő helyre vezetni, akik érdemesnek találtatnak a túlélésre.

2005 szeptemberében ugyancsak egy hirtelen elhatározással felkerekedtünk. Eredetileg Krétára akartam menni, a sors azonban úgy hozta, hogy Egyiptom lett belőle. Az úti cél Sharm ash Shaykh volt, ahol 2 hónappal korábban terroristák robbantottak, így nemigen tolongtak oda a turisták. Mi mentünk, mert pontosan tudtam, hogy semmi baj nem fog velünk történni.

A gyönyörű szállodában csak lézengtek a vendégek, azok többsége is Kelet-Európából érkezett. Autót szerettem volna bérelni, hogy bejárjuk a környéket, és elhajtsunk a Nílusig is, de a robbantások miatt ezt nem ajánlották, különleges engedélyekhez kötötték. Így nem maradt más hátra, szervezett programokon kellett részt vennünk.

Eső utunk a Mózes hegyhez vezetett, ahol a Szent Katalin kolostor is található. Hajnalban másztuk meg a hegyet, hogy megnézhessük a napfelkeltét. Nem is gondoltam, hogy mennyi nemzet jön ott össze: legalább harminc ország nyelvét beszélték körülöttünk. És körülbelül 3000 ember tömegében, mint a heringek, vártuk a hajnalt. Valami lelki szövetség alakult ki közöttünk, megértési problémák nélkül. Ha másképp nem, akkor mutogatással értettük meg egymást. Az a békesség, amely szétáradt bennünk, semmihez se fogható. Valamennyien boldogok voltunk, és ott segítettünk egymásnak, ahol tudtunk. Megsejtettem a nagy tanulságot: ha akarnánk, és az önös érdekeinket félre tennénk, bármely más néppel, valamennyi emberrel egyetértésben, nyugalomban együtt tudnánk élni.

A lefelé menetben támadtak nehézségek. Páran megcsúsztak a köves ösvényen, kibicsaklott a lábuk, a legközelebb lévők azonnal segítettek neki, letámogatták addig a pontig, ahol már teveháton folytathatták. Mindent egybe vetve nagy tanulság és élmény volt.

A Szent Katalin kolostor, melyet a 600-as években építettek, szép volt ugyan és érdekes, de már erősen a turizmusra alapozták létét. Már oda is benyomult az üzleti szemlélet. Tapasztaltam olyan dolgokat, amelyek nem feleltek meg a kegyhely kultikus szellemének, zavarták a „Szent összképet”, de ezt bírálja el minden ember a maga meglátása szerint. Bevallom, én sem itt, sem a hegyen nem éreztem Isten jelenlétét, energiáját, pedig ez a világ több pontján is megérintett. Fölmerült bennem egy gondolat, talán kétely, de maradjon az az én titkom.

A második utunk Kairóba vezetett. Ott legelőször az Egyiptomi Múzeumot néztük meg, amire csak két és fél órát engedélyeztek. Ez az idő csak arra volt elég, hogy kutyafuttában mindenre rápillantottunk, holott legalább 2-3 napot kellett volna erre rászánni. Persze tudom, hogy szervezett látogatás formájában ez lehetetlen. Itt kiemelnék a sok lélegzetelállító tárgy közül egyet, amely mély nyomokat hagyott bennem.

A feleségem méterekkel előrébb járt, és sietve jött vissza hozzám, hogy talált valamit, nézzem meg és feltétlenül próbáljam ki. Már említettem többször, hogy mindent, ami a lélekkel összefüggésbe van, tudom érzékelni. Nos, ismét próbatétel elé kerültem.

Egy felállított, egyszerű kőkapu előtt álltunk meg, és Melitta unszolására átmentem alatta. Hihetetlen élményben volt részem. Ezt valahogy úgy lehetne leírni, mintha egyik időzónából a másikba léptem volna. Vagy megfoghatóbban: mintha egy láthatatlan, de nagyon is érzékelhető üvegfalon menne át az ember, és érzi egész testében, hogy pár milliméter „valami” átvágja függőlegesen.

− Te is érezted? − kérdezte Melitta.

− Igen, hihetetlen!

Azonmód megnéztem a tájékoztató füzetben, mit írnak a kapuról, de nem értettem belőle egy mukkot sem.

Nagyon sokszor átmentem alatta, oda, vissza, és minden esetben ugyanazt éltem meg. Nem lehet más, gondoltam, a tér gyújtópontja, úgynevezett „lélek dimenziók közötti átjárás”. De hogyan tudták ezt megvalósítani az ókori Egyiptomban? Vagy kapták valami felsőbb hatalomtól?

Olyan sokáig játszadoztam, hogy teljesen leszakadtunk a csoporttól. Emiatt nagyon sok mindent nem tudtam megnézni. Ha megtehetem, oda még visszatérek.

A következő élmény a Gizai piramisoknál ért. Aki még nem állt a piramisok lábánál, el sem tudja képzelni, milyen monumentálisak. Hogyan tudták ezt felépíteni több mint 5000 évvel ezelőtt kezdetleges szerszámokkal a Nílus völgyének akkori lakói? A kérdés azóta is foglalkoztatja a szakértőket. Mükerinosz, Kephrén és Kheopsz fáraók „sírjai”, három világcsoda. Kheopsz piramisa 2 340 000 m3 követ foglal magába. Sokak szerint a piramisok az egyiptomi vallás művészi remekei. Igaz. De az is igaz, hogy a piramisok kultikus mementók. Mert vagy Isten teremtette áldozat nélkül, vagy emberek építették tömegek vérverejtékével, pusztulásával. Kétségtelen azonban, hogy egyedülállóak. Az áhítatot azonban megzavarták a kéregető helybeliek

Melitta be is ment az egyik piramis belsejébe, én inkább kint megvártam, mivel tudtam, hogy csupán egy keskeny folyosóban haladnak, ahol nem sok a látnivaló. Ezután a Szfinxhez mentünk, ahol még több volt a kunyeráló koldus, levakarhatatlan árus, mint az előző helyen. Nos, visszatérve az oroszlántestű, emberfejű lényhez, ebből az óriási szoborból is látható, hogy Isten kegyeiért az ember minden időben valami nagyot akart létrehozni. Pedig az úr számára nem a külsőségek fontosak. Ez a motiváció viszont azt eredményezte, hogy az utókor számára látványos emlékművek maradtak hátra.

A Szfinx mellett találhatók a balzsamozásra használt épületek. Termei, hangulata nyomasztólag hatottak rám, kivételt képezett egy sarok, ahonnan hatalmas energia tört föl. Határozottan éreztem, hogy ott lelkek vannak jelen. Annak közelébe lennie kell egy sírkamrának, ahol arra érdemes emberek lettek eltemetve.

Mondják, hogy a gyors házasságok nem szoktak sikeresek lenni. Nos a mi házasságunk erre rácáfol. Azt hiszem, leginkább az azonos gondolkodás, az egymás iránti megértés tartja karban. De legalább ilyen fontos a hasonló érdeklődés, az irodalom, a történelem, a képzőművészet szeretete, amelyekből, mint varázstükrökből értjük meg jobban magunkat. Utazni is mindketten szeretünk. Mi nem heverészni, hasunkat süttetni megyünk külföldre. Bennünket elsősorban a letűnt korok kultúrája érdekel, régi városok, különleges épületek, templomok, múzeumok, képtárak stb. Mindezeket túl Melitta képeit már kiállítottuk Németországban, Ausztriában, Spanyolországban.

 

Harmadik jelenés

1994. június 1-jén ismét meglátogatott az Úr. Minden ugyanúgy történt, mint eddig, némi kis különbséggel. A vakítóan sugárzó gömb-tünemény ezúttal nem vitt el új, ismeretlen jövőbe, hanem amikor megjelent, Isten hangja szólt ki belőle.

− Most elmondom neked, hogy mit tehetsz te és az emberiség ezért a földért, amivel a szörnyű pusztulást elkerülhetitek. Jól jegyezzél meg mindent, mert ez életet vagy halált jelent. Amikor elég erőt érzel magadban, gyalog indulj el a keresztény egyház legnagyobb vezetőjéhez, a Pápához, mivel ő az egyik legnépesebb vallás feje. Mondd el neki üzenetemet, és hívd föl a figyelmét, hogy tetteiért hamarosan előttem kell felelnie. Az egyházi vezetők, tanácsadók között sokan vannak olyanok, akik csak a saját hatalmukat, vagyonukat, befolyásukat akarják növelni, amely nem szolgálja az összemberiség érdekeit. Ezért meg kell újulnia, meg kell tisztulnia minden vallásnak, különben üzenetem süket fülekre talál. Az összeharácsolt vagyont a föld és a béke szolgálatába kell állítaniuk, máskülönben nem lesz számukra üdvözülés. A Vatikánba vezető utadon üzenetemet juttasd el annyi hívő emberhez, emennyihez csak tudod. Értesd meg velük, hogy nekik is szolgálniuk kell engem és a béke ügyét. Boldog, erőszakmentes jövőt csak összefogással lehetséges felépíteni. Ez nem csupán a Keresztényekre vonatkozik, hanem a Mohamedánokra, Buddhistákra, Hindukra, Sintoistákra és a többi vallás követőire is, hiszen valamennyinek én vagyok az Istene. Én küldtem a földre Zoroasztert, Buddhát, Jézust, Mohamedet, és még többeket is, mint prófétákat, hogy az emberiséget szolgálják, felvilágosítsák. Sajnálatos, hogy az évezredek során valamennyi vallás belekeveredett kisebb-nagyobb háborúkba, az én nevemben. Miért? Én nem segítettem, mert nem is segíthettem egyiknek sem. Uralkodók, kormányfők, egyházfők hatalmuk és a híveik számának növekedésére használták fel a nevemet, amely istenkáromlás, de a mai nap is tart. Ennek ugyancsak véget kell vetni. A világ teremtője én vagyok, így a Földé meg az emberiségé is, az teljesen mindegy, melyik prófétámat követik, csak kövessék, hiszen rajtuk keresztül engem követnek. Senki nem sajátíthat ki! Én vagyok az „Egy igaz hit” letéteményese. Én mindenki Istene vagyok, valamennyi ember értem van.

A különféle vallási irányzatok tartsák csak meg minden külső és belső formájukat, szertartásukat, de itt az ideje létrehozniuk egy közös békeszövetséget, amelynek a célja az abszolút földi nyugalom megteremtése. Csak így kerülhető el az értelmetlen öldöklés.

Aki a békés együttélésre vonatkozó törvényeimet nem tartja be, annak nem lesz jutalma az örök élet. A test halálával a lelke megsemmisül, s a bűnben töltött élet örök kárhozatot hoz számára. Én egy csodálatos örök élet lehetőségét ajánlom annak, aki tetszésem szerint él. Irgalmas kívánok lenni, azt szeretném, hogy minden ember váljék részesévé ennek az emberi ésszel fölfoghatatlan boldogságnak.

A hit csak akkor élhet, ha lesznek követői. Vatikáni utad végeztével keresd fel sorban a többi hit követőit, és nekik is mondd el üzenetemet. Ha hajlanak a jó szóra, beköszönthet a béke, amely minden jámbor lélek érdeke. Ne feledd, én mindig vagyok, s leszek, hívő és nem hívő emberek nélkül is.

Most elmondom, hogy miként cselekedjenek a vallások vezetői. Az összes nagy és kis földi vallás hangadóinak, akik elfogadják a béke és szeretet alaptörvényét, találkozniuk kell egy semleges helyen. Ezt az összejövetelt nagyon alaposan elő kell készíteni, ám sürgősen, mert az idő szűkös. Bizonyára mindenhol van és lesz ellenzője, de közös erővel fel kell lépni a fanatikus irányzatok ellen, mivel ők csak önös érdekből cselekszenek, figyelmen kívül hagyva az összemberiség javát. Az előítéletek palánkjait a másik vallással szemben le kell dönteni. Nincs értelme az acsarkodásnak, hiszen ahogy már mondottam, minden vallás alapja én vagyok. A szabad emberi akarat eredményeként alakultak sajátságossá a különféle felekezetek szertartásai, erkölcstana, vallásfilozófiája, ebben semmi rossz nincs, csak mindegyikre ragadt jócskán dogma is. Sokszor nem is rosszindulatból, pusztán a túlélés ösztöne által alakult ki ellenszenv a másság iránt. Ezen ellentéteket most közös érdekből föl kell oldani. Hiszen egy az Istenünk, csak különböző néven nevezzük. Valamennyi főpapnak (pópának, imámnak rabbinak, lámának stb.) tisztában kel lennie azzal, nincs más alternatíva, csak egy megingathatatlan szövetség a békéért, a természet és környezet megvédéséért. És nem szabad hagyni, hogy ezek csupán üres szólamok maradjanak, hanem azonnali tettekre sarkalljon mindenkit a megállapodás. Meg kell értetni valamennyi földlakónak a helyzet fontosságát. Tisztelni kell a többi nemzetet, el kell fogadni felekezeti, világnézeti szokásait, megértésre, családszeretetre buzdítani. A konfliktusok kezelésében csak békés eszközöknek van helye, különben az is bűnbe eshet, aki egyébként jót akar.

Ha az emberek követik és támogatják a békeszerető vallásokat és személyeket, akkor a rosszindulatú felbujtók alól kicsúszik a talaj, aljas érdekeiket képtelenek lesznek megvalósítani. A jámbor embereknek joguk van megtudni az igazságot, túl sokat és sokszor manipulálták őket. A Föld Vallási Szövetségének erejét megfeszítve azon kell munkálkodnia, hogy a túlélés igazságát magáévá tegye, s az én nevemben a legjobb döntéseket hozza. Annyi rosszat cselekedtek már velem példálózva, hozzám imádkozva, hogy éppen itt az ideje ezen gyökeresen változtatni, méghozzá a szeretet, a békesség és a kölcsönös tisztelet nevében. A bűnösöket sajnos meg kell büntetni, szolgálják vétségükhöz mérten az emberiséget. Aki tudatosan és szántszándékkal követi el halálos bűnét, az halála napjáig szolgáljon. A szövetségnek felügyelni kell a javak igazságosabb elosztását, segítenie a rászorultakon, felvilágosítani, tanítani a híveket. Ha valaki tanultabb, természetesen jobban átlátja saját és mások helyzetét, neki legyen erkölcsi kötelessége a jóra nevelni embertársait. Szép lenne, ha mindenki megértené: hogy a pénz imádata elhidegít, magányossá és Istentagadóvá tesz. Sokat hallani: „Mit meg nem tennék egy csöpp boldogságért!” Nem csak áhítozni kell, hanem cselekedni. Általam mindenki boldog lehet, csupán annyit kérek, éljenek a békés együttélésre adott törvényeim szellemében. Tudom, sok embernek ma már nehéz rászánnia magát, hogy kövesse az abban lévő igazságokat, de ha megteszi, s látja, hogy megérte, hálás lesz nekem, hogy megismerte ezt a fölemelő érzést. Országonként szükséges lenne központokat létesíteni, hogy könnyebben tudják az emberek problémáit orvosolni. A Szövetségnek határozottan föl kell lépnie minden olyan politikai döntés ellen, amelyek mellőzik az emberi jogokat. Legyen ereje hozzá, hogy nyomást gyakoroljon a kormányokra, akár tüntetésekkel, súlyosabb esetekben gazdasági és politikai embargóval.

Ezek lennének tehát azok a fontos feladatok, amelyeket a Szövetségnek részletes kidolgozás után elfogadnia és gyakorolnia kellene. A belém vetett hit nagy erőket képes megmozgatni, ha az a jó erősítését, a szent cél elérését szolgálja. Az ENSZ azért nem képes határozottan kiállni a béke meg az emberi jogok mellett, mert önös érdekek húzódnak meg a döntések hátterében. Mind politikai, gazdasági és katonai értelemben. A Föld Vallási Szövetsége a krédón keresztül tudja majd befolyásolni az emberiség jövőjét, és ez hatalmasabb erő, mint bármi más. Én fogok felette őrködni, hogy senki ne tudjon a hatalommal visszaélni. A Szövetség minden tagjának rám kell fölesküdnie, és aki megszegi, azt haragom könyörtelenül utoléri. A Föld pusztulását csak e Szövetség kitartó háborúellenes propagandája, a béke állandó kinyilatkoztatása mentheti meg. Itt a célnak akár szentesítenie kell az eszközt: iskolákban, templomokban, tömegdemonstrációkon életben kell tartani a katasztrófától való félelem démonát, a béke eszméjét.

Mindezeken túl el kell érni, hogy a Földön ne készítsenek több atomfegyvert, a meglévőket hozzáértéssel szereljék le, és be kell szüntetni az atomreaktorok működését. Ezek jelentik ugyanis a legnagyobb veszélyt az élő szervekre. Meg kell szüntetni a katonaságot, ne legyen egyetlen országnak se fegyveres ereje. A polgári rend fenntartásához elegendő egy jól szervezett rendőrség. A Föld tartson fönn egy független zsoldoshadsereget, amelynek költségeit valamennyi állam arányosan és rendszeresen fizesse. Ennek a hadseregnek lenne feladata a világbéke megtartása, a különböző természeti katasztrófákon pedig, mint segélycsapatot lehetne bevetni. Azt a hatalmas anyagi és emberi felszabadulást, amit a teljes leszerelés jelentene, természetvédelemre, életszínvonal emelésre, űrkutatásra, orvostudományra lehetne fordítani.

A géntechnológiával vigyázni kell, nagyon nehéz megítélni, mi az, ami az emberiség javát szolgálja, és mi lehet veszélyes létezésére. Az emberek nem lehetnek génmanipuláció áldozatai, mert ahogy megteremtettem őket, úgy a legtökéletesebbek. A természetben pedig minden megtalálható a betegségek gyógyításához, azért hoztam létre az életköröket, csak jobban kellene a természetet figyelni és érteni. A rengeteg, egészségre ártalmas tevékenységet szintén fölül kellene vizsgálni. Szigorú törvényeket kell hozni, s azokat maradéktalanul betartani, azt a célt tartva szem előtt, hogy az egészség mindig legyen fontosabb, mint a gyors technikai fejlődés. A Vallási Szövetség felügyelje ezt is, legyenek világos törvényei és hathatós cselekvőképessége erre vonatkozóan. A súlyos törvénysértéseket a földi politikai erőkkel együtt vizsgálják ki, és együttesen keressék a megoldást mind társadalmi, mind hit vonatkozásában.

De tovább nem sorolom a Teremtő tanítását, mert az ember aligha fog tenni valamit is a végzete ellen. Aki viszont Istent követi, az ezt a katasztrófát egy hajszála kihullása nélkül átvészeli. Számomra további jelenéseket tartogatott az Úr, ám ezeknek bizonyos részét nem osztom, oszthatom meg senkivel, mert túl kevesen lenének azok, akik hitelt adnának szavaimnak. Jövendölésem, amelyet a következőkben adok közre, úgy vélem mindenképpen figyelmet érdemel, hogy minél több ártatlan lélek meneküljön meg.

 

Jövendölés

Cs: Miből gondolod, Zoli, hogy valóban Isten szólított meg, s nem a tudattalan, de intelligens belső éned? Sokan vannak, akik megálmodnak, megéreznek dolgokat előre. Legalábbis ezt mondják.

Sz: Meggyőződésem, hogy sorsunk előre meg van írva. Minden igaz dolog Istentől ered, és más emberek telepatikus megérzése sem kivétel ez alól. Tehát mindenki kaphat profetikus sugallatot, ha az megfelel a felsőbb szándékának, és az Úr alkalmasnak találja arra, hogy közöljön vele valamit.

Cs: Azt mondod tehát, hogy minden megérzés isteni eredetű?

Sz: Igen. Mert a lelkeden keresztül tudatosítja benned a helyes irányt, a helyes utat, amelyre más nem lehet képes. A kiválasztottak a föld különböző pontjain élnek.

Cs: Jól értem, Isten több embernek is közvetít?

Sz: Igen. Nem csupán én vagyok az Ő kiválasztottja. Nincsenek túl sokan, ámbár ez relatív. Pár millióra tehető a számuk. Mi közvetlenül Tőle kapjuk az instrukciókat a negyedik dimenzióból. Amely tulajdonképpen maga Isten.

Cs: Hány jelenésed volt?

Sz: Sok. Legalább harminc.

Cs: Az előzőekben már elmesélted, mennyi feladattal bízott Ő meg. Nos, mit tettél már meg azokból?

Sz: Afganisztán és Irak megszállása után egy egyszemélyes tiltakozó demonstrációt tartottam a budapesti Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége előtt.

Cs: Miért?

Sz: Ez a folyamat szervesen hozzátartozik a végkifejlethez, amely a III. világháborúhoz vezet. És sajnos úgy látom, megállíthatatlan. Az Úr nem akarja azt, hogy az egész Földet pár tucat erőszakos politikus és multinacionális cég irányítsa, bezsebeljék a hasznot kevesek, és országokat foglaljanak el, hiszen ez a rabszolgasággal lenne egyenlő. Az Úr tehát nem akar globalizációt. Minden ország, nép, nemzet, ember önmaga teljességéért jött létre, és nem azért, hogy összeolvadjanak, formálható, képlékeny anyag legyen belőlük egyes uraskodó egyének kénye-kedvére. Feladatom, hogy a Föld politikusainak és hitvezéreinek felhívjam a figyelmét az elkövetkezőkre. Írtam egy körlevelet, amelyet most nyilvánossá teszek:

„Minden ember számára kijelölte Isten az útját, amelyen kötelessége haladni, és lelkiismeretesen elvégezni a feladatokat. Nekem az a feladatom, hogy a Föld vezetőinek elmondjam a jövőt, és azt, miként lehetne az elkerülhetetlent elkerülni. Azokat az embereket, akiket Ő kiválaszt, nekem kell elvezetnem arra a helyre, ahol túlélhetik a III. világháborút, s a borzalmak után visszatérve egy szép és Istenszerető világot építünk. Minden népnek, vallásnak, az összes politikusnak, a gazdasági mágnásoknak azon kell lenniük, hogy megőrződjék a béke. Ha ez a következő 5 évben nem valósul meg, akkor az Úr által elrendelt jövő bekövetkezik. Ez az Ő feltétele! 2011 lesz az Emberiség bűnhődésének éve.

Istennek személyre és szervezetre szabott üzenete van a következőkhöz:

A keresztény világ vezetőinek, klerikusainak.

Az iszlám államok irányítóinak és hittudósainak.

A zsidó népnek.

Az orosz állam elnökének.

Az Európai Unió Parlamentjének.

A kínai kormánynak.

Az Amerikai Egyesült Államok Szenátusának.

Az ENSZ-nek.

Amennyiben a felsoroltak közül csak egy személy vagy szervezet nem hallgatja meg az Úr intelmeit, akkor bekövetkezik az elrendelt jövő! − 3, 6 milliárd ember fog elpusztulni.

Az atomháború után Közép-Szibériából elindul Isten új prófétája, aki elvezeti a Föld népét az Örökkönvalóhoz. Megvilágosítja szellemi és fizikai lényegét, nyilvánvalósággá téve, hogy csak Isten akarata fontos, nem az emberé. Ezt a levelet mindazok megkapják, akiknek az üzenet szól. Az emberiség nevében kérem, helyesen döntsenek!”

Ezt a levelet fogalmaztam meg.

Cs: És mi lett a sorsa?

Sz: Angolra lefordítottam, leadtam az érintett nagykövetségeken, és természetesen elküldtem levélben az Európai Unió soros elnökének, az Amerikai Egyesült Államok Szenátusának meg az ENSZ főtitkárának. Kíváncsi lennék, hogy a 8 címzett közül kik kapták meg, mert sehonnan nem jeleztek vissza. Ezennel nyilvánosságra tettem, mert Isten feloldott a titoktartás alól.

Aztán a következő kívánsága volt Istennek: zarándokoljak el gyalog a megszólítottakhoz, és személyesen adjam át nekik üzenetét. Az egész utat megszerveztem, a rendőrségtől is megkaptam az engedélyt. 2005. november 1-jén, halottak napján a Hősök teréről (Budapestről) elindultam nyugat felé. Róma, pontosabban a Vatikán volt a végcél. Öt napig bírtam a gyaloglást, aztán a csípőm annyira elkezdett fájni, hogy sajnos nem folytathattam az utamat. Ezek után az Úr szólt hozzám, megnyugtatott, hogy elégedett velem, kiálltam a próbát, volt lelkierőm belevágni. Végül is 130 kilométert tettem meg. Minthogy találtam egy embert, téged, akivel elkezdtük megírni a jelenéseimet, azóta már inkább erre koncentrálok. Szeretném, ha mihamarabb készen lenne ez a könyv.

Cs: Mi a véleményed a vallásokról?

Sz: Isten nekem azt a feladatot adta, hogy, közöljem a tanításait, és ne alkossak véleményt semelyik vallásról. Egyébiránt pedig majd Maga mond ítéletet azon vallások felett, amelyek nem tartják be az Ő törvényeit.

Cs: Az új megváltóról szeretnék többet hallani.

Sz: Közép-Szibériából fog elindulni Isten prófétája. A nagy atomkatasztrófa után, amikor a legnagyobb szükség lesz rá. A megmaradt emberiség követni fogja őt, mert teljesen nyilvánvaló lesz tetteinek és szavainak hitelessége. Nálánál senki sem lesz hivatottabb majd arra, hogy szentesítse a lélek és test harmóniáját. Kiváltja a tévelygőket a tudatlanságból, általa vedli le az emberiség az állati ösztönöket, amelyek miatt időről időre bűnbe esett. Elkövetkezik az a kor, amelyben átformálódnak az értékek, és mindaz, ami eddig fontos volt, de eltávolított Istentől, elveszíti jelentőségét. De addig borzasztó szenvedésen megyünk keresztül.

A kérdésre válaszolva tehát: Isten itt van és itt is lesz velünk.

Cs: Mikor kezdődik a katasztrófa?

Sz: Mikor? Hiszen már elkezdődött. Ez nem derült égből villámcsapás, hanem hosszú folyamat következménye. Most nem szeretnék az őstörténettől indulni, kezdem inkább a ’80-as évek végétől, amikor megismerkedtünk a globalizáció fogalmával. Innentől az emberi önzés, hatalomvágy, telhetetlenség, istentelenség olyan mértékben fölgyorsult, hogy 2011-ben világkatasztrófába torkollik.

Azt már mindenki látja, legalábbis akik nyitott szemmel és füllel élnek, hogy 1994-től 2006-ig sok minden történt. Ezek benne vannak első jelenéseimben, és azóta beigazolódtak. (A nepáli polgárháború, az afrikai népirtás, a moszkvai vérengzés stb.) Sajnos eddig nem tettem közzé, tehát lehet bennük kételkedni. Amit viszont innentől előrejelzek 2011-ig, már visszakereshető. Ha úgy tetszik, bárki szavamon foghat.

A 2006-os év a sötét erők nagy felkészülési éve, amikor az USA már kényszerpályán mozog, melyet maga idézett elő. Mindent elkövet, hogy a föld országait a tulajdon politikai és gazdasági céljai szerint manipulálja. Egyes kormányokat szövetségesévé akarja tenni, másokat ellenségévé. Ahogyan érdekei diktálják. Ettől az iránytól már emberi erő nem tudja eltéríteni, kivéve, ha az egész emberiség föllépne ellene. De már tudjuk, én aztán pláne, hogy ez mennyire nehéz. Figyelmeztető leveleim süket fülekre találtak, Isten jó szándékú tanítását nem tudtam eddig még hatékonyan tovább adni. Nagy kár, és nekem megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy milliárdnyi áldozat kiált majd az ég felé, s most még nem, de talán az utolsó pillanatban, amikor már késő lesz, a hitetlen reflexszerűen Istent fogja hívni.

Bár nem adom föl soha, már egyre kevesebb a reményem, hogy az összefogás létrejön. Sajnos az emberek annyira eltévelyedtek, annyira hatalmába kerítette őket a kapzsiság, az irigység, a féltékenység, a fölényesség, a kegyetlenség, hogy Isten szent igéit nem képesek a lelkükbe fogadni. Ha már teljesen eluralkodik rajtam a reménytelenség, arra gondolok, és az erőt ad, hogy vannak azért olyan személyek, akik bíznak Istenben, és őket mindenképpen meg kell mentenem.

A Közel-Keleten újabb háborúk robbannak ki 2007 tavaszán, amelyek hatalmas gazdasági és politikai válságokat fognak okozni. Az árak elszabadulnak, s az egyébként is labilis rendszerek összeroppannak. A NÁTO széthullik, az Európai Unió érdekszövetségekre szakad. Isten Mohamed próféta lelkét elküldte a földre, testet öltött ember személyében, hogy egyesítse az iszlám hitűeket szabadságuk megvédésére. 2007 második felében soha nem látott ellenállás kezdődik az ő vezetésével. „Ez volt az egyik üzenet az iszlám államok részére.”

Oroszország belső konfliktusai fokozatosan növekszenek. Ezt kihasználják azok az erők, akik világhatalomra törekszenek: ártani, bujtogatni fognak, hogy minél nagyobb legyen a zűrzavar a „nagy földön”. Amerika újabb támaszpontokat nyit, s ezzel teljesen bekeríti az oroszokat. A moszkvai parlament egyre nagyobb kutyaszorítóba érzi magát, katonai lépésekre kerül sor. Erőteljesen védekezni kezdenek, aztán támadásba lendülnek. Ekkor a világ előtt kikiáltják őket agresszornak.

Kitör a harmadik világháború Oroszország, Kína, az iszlám világ − USA és szövetségesei között. Kína a Távol-Keleten hatalmasnak és erősnek érzi magát, így amikor látja, hogy az USA önkényesen csapásokat mér − megelőző csapásnak hazudva − független államokra, maga is beavatkozik. Korea is hadszíntérré válik. Kiszélesednek a háborúskodások, amelyek nagy területeket és milliókat fognak érinteni. Afrikában a különböző népcsoportok újból és újból véres csatákat vívnak egymással, de átfogó nagy háborúk nem alakulnak ki.

Dél-Amerikában fokozódni fog az USA elleni gyűlölet, ezért több országban betiltják az amerikai cégek működését. Háborús gócok csak helyenként, tartományi szinteken alakulnak ki.

Cs: Az összes földrész érintve lesz?

Sz: Kivéve Antarktisz. Pontosabban érintve lesz Észak-Amerika nagy része, Európa jelentős területei, legsúlyosabb csapásokat Anglia és Oroszország európai része szenvedi el. Ezen kívül sok nagyváros lesz a célpont.

Ázsiában Kína, Korea, Japán erősen, a Fülöp-szigetek, Indonézia kisebb mértékben szenvedik meg a nukleáris háborút.

A Közel-Keleten főleg a nagyvárosok kapnak atomcsapást: Izraelben, Szíriában, Iránban, Szaúd-Arábiában. Pakisztán, Egyiptom és Törökország városait is megszórják.

Cs: Szörnyű ezt így hallgatni. Remélem, nem következik be!

Sz: Sajnos be fog következni.

Cs: És Ausztrália?

Sz: Az ausztrál nagyvárosok szintén kapnak atomot. És Új-Zéland is. Afrikában csak az északi részeken lesz nagyobb pusztítás. Dél-Afrikának két pontját éri atomtalálat. Közép-Afrika érintetlen marad. De ez relatív. Egy ekkora méretű nukleáris háború mindenre és mindenkire hatással lesz. Méghozzá beláthatatlan hatással.

Közép- és Dél-Amerika stratégiailag bár fontos területek, de a nagyrészük sértetlenül átvészeli a világégést.

A Csendes-óceán szigetvilága sajnos már nem lesz ilyen szerencsés. Ott a nagy katonai támaszpontok miatt lesz jelentős a pusztulás. India Isten kegyelméből csak kismértékben lesz érintve.

Cs: Hogyan is mondtad? Anglia szenvedi el a legsúlyosabb atomcsapást?

Sz: Igen. A szigetország a földdel egyenlővé válik. Ilyen megsemmisülésre még nem volt példa a világtörténelemben.

Cs: De miért szórják meg őket ennyire az Oroszok?

Sz: Mert a britek hűségesek Amerikához. Nagy Britannia kormánya folyamatosan azt teszi, amit USA elvár tőlük.

Cs: Szomszédaink?

Sz: A románok bizony megkapják. Ezúttal nem sikerül nekik a szerencsés oldalra állni. Milliós nagyságrendű magyarság élete fordul ezzel tragédiába. Hatását szinte közvetlenül érezni fogjuk. Lengyelország sajnos szintén rosszul politizál, területe az orosz rakéták célpontjává válik.

Cs: Beszélj még az atomháborúról. Valójában ki kezdi el?

Sz: A végkifejlet, vagyis 2011 előtt még egyik nagyhatalom sem veti be nukleáris arzenálját. A hagyományos háború legádázabb szakaszában Oroszország sarokba szorul. Az oroszok, végső kétségbeesésükben, no meg annak tudatában, hogy az Uralon túl hatalmas területeik vannak, s ott túlélhetik a gammasugárzást, megnyomják azokat a bizonyos gombokat. Bíznak még Isten prófétájában is, aki abban az időben kezdi el áldásos tevékenységét Szibériában.

Az atomtöltetű rakéták tehát útnak indulnak, az amerikai védelmi rendszer, Isten akaratából felmondja a szolgálatot, a szuperhatalom kiszolgáltatottá válik. Alig valamivel később a többi atomhatalom is elindítja a maga rakétáit. A következmények szinte megfogalmazhatatlanok. Gyászba borul az univerzum. Innentől kezdve minden érték megváltozik, s új világrend hajnala jön el.

Az atomcsapások azonnal megölnek 1, 6 milliárd embert. Az utóhatása, gammasugárzás, éhínség, járványok még 2 milliárd ember halálát okozzák rövid időn belül.

Cs: További feladataid mindezek megismertetésén kívül?

Sz: Amit már korábban említettem, szeretném pontosabban kifejteni. Isten azzal bízott meg, hogy azokat az embereket, akiket Ő kiválasztott, elvezessem egy olyan helyre, ahol a világkatasztrófát túlélhetik. Teljesen mindegy, hogy milyen népből, nemzetből, vallásból valók lesznek ők. Lényeg, hogy tiszta szívből békét akarjanak, s a jövőben az Úr törvényei alapján kívánjanak élni és cselekedni. Aki Istenhívő, az hagyjon ott mindent, bárhogyan is kötődik hozzá.

Cs: Konkrétan mit kell tenned?

Sz: Az a feladatom, hogy azokat az embereket, akiket Isten kiválaszt, elvezessem egy olyan helyre, amely minden konfliktustól távol esik, ahol sem betegség, sem éhínség, sem a többi háborús probléma nem jelenik meg. Ő megmutatott nekem több olyan pontot a Földön, ahol át lehet vészelni a III. világháborút. A kiválasztottak lehetnek bármelyik országból, és lehet bármilyen a bőrszínük, vallási hovatartozásuk, a lényeg, hogy fogékonyak legyenek az Úr tanítására, és kívánják a békét. Ebben nekem nincs kompetenciám. Én csak elvezetem azokat, akik hozzám csatlakoznak. Aztán, ha vége a borzalmaknak, ezek az emberek majd visszatérnek azokba az országokba, ahonnan jöttek, és továbbadják Isten tanítását azon szerencsés keveseknek, akik életben maradtak. Az Úr megígérte, hogy megmutatja magát őszinte követőinek. Láthatják, megfoghatják és beszélhetnek vele! Isten onnantól nem egy misztikus valaki lesz, aki felettünk áll és befolyásolja földi életünket, hanem itt lesz és segít a mélyből fölemelkedni. Akkor majd végre megértjük, hogy a földön minden mindenkiért van, nem lehet tulajdona egyeseknek, klikkeknek vagy nemzeteknek. Amikor végre elérjük azt a spiritiszta szintet, akkor válik számunkra megismerhetővé a világűr, és attól a pillanattól világossá válnak az úgynevezett túlvilági ismeretek, vagyis megismerjük a negyedik dimenziót.

 Számomra még annyi feladat maradt, hogy azoknak, akik velem tartanak a védett helyre, elmondjam Isten számukra fenntartott üzenetét, amely tanításokból áll, és egy új élethez mutatja meg az utat. De többet erről igazán nem kívánok közzé tenni, majd, akiket az Úr kiválaszt, eljönnek hozzám a megfelelő időben.

Cs: Hasonlóságot vélek fölfedezni Nosztredámusz jóslatával. A középkori francia is sok mindent előre látott, és 2004-2012 közé tesz egy hatalmas, pusztító háborút.

Sz: Mint már mondtam, Isten nem csak egy embernek fedi föl a jövőt, hanem akiket érdemesnek tart az Általa kitűzött feladatok ellátására. Ezek a feladatok többnyire különbözőek, mindenkinek más, de a jövő mindenki számára ugyanaz. Ha már Nosztredámuszt kérdezed, akkor biztosan olvastad, én is, azonban olyannyira rejtélyesen van megfogalmazva, lejegyezve, hogy az ő jóslatait csak az események megtörténte után tudják azonosítani. Sehol sincs benne abszolút konkrét előrejelzés, ez az alapvető különbség köztem és közte. Én Istentől pontos helyszínek képeit és időpontokat kaptam. Van, amelyiket elmondhatom, van, amelyiket nem, mivel ha minden információ ismertté válna, sok tragédiát okozna. Így is túl sok lesz az áldozat. Még mindig reménykedem, hogy lesz foganatja a jó szónak. Összefogással, békevággyal, problémamegoldásokkal nagyon sok emberéletet tudnánk megmenteni.

Cs: Ha a gombokat megnyomják, mit tegyenek az emberek, nemzetek?

Sz: Akkor már semmit! Előtte kellene még a politikusoknak, egyházfőknek, nagytőkéseknek a közös béke mellett elkötelezetten síkra szállni. Ne utána legyenek okosak, hogy ezt másképpen kellett volna csinálni. Azoknak, akik tehettek volna valamit, de mégsem tettek semmit a világháború elkerülése ellen, nem lesz irigylésre méltó sorsuk. 3, 6 milliárd megölt ember lelke vár rájuk odaát. Ha túlélik is, tetteikért felelniük kell. A túlvilágon elképzelhetetlen és leírhatatlan szenvedés vár rájuk, aztán kiesnek az isteni kegyből, lelkük megszűnik létezni.

„Ahogy megszülettél, úgy halsz meg.” Ezek a fogalmak, hogy enyém − tied − övé el kell, hogy veszítsék létjogosultságukat. Elsősorban egymásért kell tennünk, nem önző magunkért. Isten tanítása szerint élni egyenlő a békével, megtagadni azokat kárhozat, háború.

Cs: Hogyan viselkedjenek a hívő lelkek?

Sz: Úgy ahogyan az előbb elmondtam. Minden emberben benne van a hit, hiszen a lélek érzi, ezért a tudatnak is tudnia kell, hogy Isten van. Ha valaki tagadja ezt, az csak önmagát ámítja. Nagyon egyszerű bebizonyítani, hogy mindenki hisz Istenben. Hipnózisba kell helyezni, és elmeséltetni a gyermekkorát. A romlatlan gyermeki létben ott a spiritualitás, a Mindenható jelenléte. Akkor még a lélek nagyobb mértékben tudja befolyásolni a tudatot, a későbbiekben ez sok embernél megcserélődik.

Szóval valamennyi hívő embernek az Úr tanításait kell követnie, az a legnagyobb segítség. Az mindegy, hogyan, vallása által, prófétán keresztül, csak legyen mindig fogékony a jóra. Nincs kizárólagossága egyik felekezetnek sem, s ahogy már többször említettem, de nem győzöm elégszer hangsúlyozni: a békéért az összes vallásnak, minden politikusnak, az egész emberiségnek össze kellene fognia. Mindnyájunknak a leghatározottabban el kellene utasítanunk azt, ami Istenellenes.

Az emberiség 99%-a odasorolja magát valamelyik valláshoz, és rettenetes, hogy azért háborúzzanak, mert a másik másképpen találta meg Istent. Isten legyen a fontos, egyszersmind a lényeg, nem a vallás. Isten létezik vallások és emberek nélkül is, de fordítva ez már nem igaz.

Cs: Mi történik a flórával, a faunával?

Sz: Erre a kérdésre már megadtam a választ a második jelenésben, de három mondattal kiegészítem. Az északi félteken − USA, Kanada, Európa, Oroszország, Korea, Japán és Kína − sok növény- és állatfajta kipusztul. A Föld többi részén is lesznek hasonló kihalások, de lényegesen kisebb mértékben. A mutációk következményeit, melyek a sugárzásból adódnak, még föl sem tudjuk ma mérni. A legnagyobb pusztulások mindig a becsapódások epicentrumaiban, és környékükön lesznek.

Cs: Mi történik Magyarországon a „nagy pusztulásig”?

Sz: Sajnos szinte semmi!

A magyar gazdaság a világgazdaság folyamatainak hatása alatt, no meg a belső pártcsatározások következményeként állandóan rosszabbodik. Miután a NÁTO meg az Európai Unió részeire esik, Magyarország dilemmája lesz, hogy kihez csatlakozzon. Nos, ez a választás eldönti a magyarság sorsát. Ha az amerikai politikát követjük, akkor, mint agresszorra, Oroszország ránk „küld” 2011-ben egy atomot, amelytől szinte megsemmisül az egész ország. Itt muszáj még egyszer elmondanom, hogy a védelmi rendszerek Isten akaratából nem fognak működni, így Közép-Európa sem lesz védett az orosz rakétáktól.

A másik irány, amely a békésebb út felé mutat az, hogy országunk a semleges európai szervezetekhez csatlakozik, vagyis nem kötelezi el magát sem az amerikaiak, sem az oroszok irányába. Így a direkt csapást elkerüljük, de a körülöttünk lévő népek némelyike, akik állást foglaltak valamelyik oldal mellett, nem kerülik el az apokalipszist. A pusztító hatás ekkor is jelentős lesz, komoly emberi áldozatokat követel majd, de fel lehet rá készülni, és meg lehet szervezni a túlélést.

Cs: Bocsánatot kérek, ezt nem érzem igazi próféciának. Vagy így lesz, vagy úgy lesz?

Sz: Még mindig sok minden múlik az emberek, a vezetők döntésétől. Ha a békét támogatják, akkor Isten megadja a túlélés lehetőségét. Ezen fölül Isten hajlandó még adott esetekben az „eleve elrendeltetés” megváltoztatására, amennyiben meglátja az emberben a tisztességes szándékot.

Cs: Beszéljünk arról, mihez tartsuk magunkat. Milyen tanácsaid vannak?

Sz: Amikor a világ konfliktusai 2009-ben nyilvánvalóan előrevetítik az elkerülhetetlent, akik csak tehetik, költözzenek át a Föld déli féltekéjére. Bárki számíthat a segítségemre, én elvezetem biztonságos helyre azokat, akik bíznak Istenben, és elfogadják személyemet. Ez az én küldetésem.

Akiknek pedig ez nem adatik meg, építsenek óvóhelyeket, mély pincéket, halmozzanak ott fel annyi élelmet (konzervet), amennyit csak tudnak. Rengeteg ember élete függ majd attól, hogy államunk elhiszi-e a közelgő veszedelmet. Elvégre óriási szükség lenne az általános összefogásra, a központi irányításra, beruházásokra. A kormánynak hatalmas földalatti bunkereket, raktárakat kellene létrehoznia, ahol tartós élelmiszereket és gyógyszereket is fel kellene halmozni. A nagyobb városokból, de legfőképp a fővárosból vidékre kell az embereket költöztetni, hogy minél kisebb létszámban éljenek egy tömbben. Így könnyebben kezelhetők, egyszerűbben élelmezhetők, tehát a túlélés szempontjainak jobban megfelelnek. Jó előre el kéne kezdeni az emberek oktatását, hogy hogyan védekezzenek a sugárzás, és az azt követő betegségek, járványok ellen.

A nukleáris csapást követően hatalmas lesz a káosz, ezért legalább a rádióadás sugárzását meg kellene úgy oldani, hogy a legsúlyosabb időkben is fogható legyen egy központi állomás. Életbevágóan fontos, hogy a nemzet kommunikálni tudjon. A bajok, a gondok így is, úgy is elárasztják majd az életet, a lelkeket, mégsem mindegy azonban, hogy mennyire leszünk képesek összefogni. Mivel a szomszédos országok népeinek is ugyanezek lesznek a problémái, itt-ott nincstelen, éhező haramiacsapatok, fegyveres alakulatok fognak verbuválódni, és kíméletlen garázdálkodásba, gyilkolásba kezdenek, hogy elvegyék a másokét. Az istentelen randalírozókkal szemben nemzeti gárdát kellene kormányunknak felállítania, különben a túlélésért való küzdelemben a jámbor, dolgos emberek alulmaradnak. Az pedig a legnagyobb baj lenne még a katasztrófán túl is, hiszen akkor már talpra sem tudna többé állni a nemzet.

Tömören ennyit lehet tanácsolni az embereknek, és a magyar állam mindenkori vezetésének. A legfontosabb továbbra is, hogy mindenhol, minden esetben a legkomolyabban fel kell lépni az agresszió ellen, lándzsát törni a béke mellett, és semmi esetre sem aktivizálódni katonai beavatkozásokban. Ahogyan sajnos részt vállaltunk Afganisztánban, Irakban. Isten békét és nyugalmat akar az emberek között, sohasem kívánta az ellenkezőjét.

Cs: Mi fog történni választott hazádban, Németországban?

Sz: Miután az Európai Unió és a NÁTO részeire bomlik, Németország a függetlenek táborát választja. Megegyezés fog születni Oroszország és a független nemzetek között, amelyben kinyilvánítják, hogy semmilyen formában nem támadják meg egymást. Ennek dacára, mivel sok európai ország kap atombombát, az utóhatásokat illetően Németország is érintve lesz. Arányaiban viszont lényegesen kevesebb áldozata lesz, mint mondjuk Angliának, amelyet teljesen megsemmisít a nukleáris csapás. A németek azért is maradnak ki ebből a háborúból, mivel tudják, hogy a nagyhatalmak versengéséből ők lehetnek azok, akik az újjáépítésben a legnagyobb részt vállalhatják. Szükséges, hogy megmaradjon egy modern, hatékony infrastruktúra.

Cs: Mi történik az európai kisebbségekkel, főként a muzulmánokkal?

Sz: Mivel a keresztény világ és az iszlám között nem születik kiegyezés − pedig Isten egyik békefeltétele ez −, a muzulmánok nagy része visszavándorol eredeti hazájába. Maradnak még ugyan valamennyien, ők bíznak a szolid keresztények jóindulatában. A megtörtént és még meg nem történt szörnyűségek miatt Európa és a világ jelentős része nem az iszlámhívőket fogja hibáztatni. Helyesen, hiszen nem ők lesznek felelősei a III. világháború kirobbanásának, a félsz mégis visszavándorlásra készteti őket. Az Egyesült Államok és Izrael viszont mindent el fog követni, hogy a muszlinokat is mindenki tekintse bűnbaknak.

Érik azért sajnos a kisebbségeket atrocitások, megfélemlítési akciók, de nem válik általánossá és széleskörűvé. A Kárpát-medencében és a Balkánon viszont halálos áldozatot követelő villongások lesznek, amelyek kisebb háborúkhoz fognak vezetni.

Európában igazi konvencionális háború nem fog kialakulni, esetleg csak helyenként, kismértékben, a nagyobb néptömegek tehát alig érzékelnek valamit belőle. Ennélfogva a legtöbben el sem hiszik, hogy ez atomháborúvá fajul, amely máról holnapra csap le. Ez a legnagyobb veszély! El sem tudják képzelni a nép milliók, hogy egyik pillanatról a másikra minden megsemmisül.

Cs: Sok lélekbúvár, pszichoanalitikus fejtegette már az emberi természetet. Hiszel abban, hogy az ember, meghazudtolva önző, versengő természetét, majdan a „nagy katasztrófa” után egyöntetűen megjavul?

Sz: A kérdés nagyon jó, mert mutatja, hogy az emberek mennyire nem bíznak a pozitív továbbfejlődésben. Akik végül megmaradnak, azok maguktól is rájönnek, hogy rossz utat követtek, s mivel semmilyük sem maradt (anyagi értelemben), még a javak mulandósága is tudatosul bennük. Egyszerre csak fontossá válik mindenki számára Isten, Akit az új próféta által ismernek meg. S ahogyan már mondottam, az Úr nyilvánvalóvá, érinthetővé válik, nem úgy, mint most. És Isten elvezet minket arra a spirituális szintre, ahol az eddig fontos dolgok elveszítik jelentőségüket és csak a jámborság, az Isteni igéknek való megfelelés lesz a lényeg. Mert a lélek csak így kaphat üdvösséget, így oldódhat fel újból és újból az irgalmasságban. Közös lesz a feladat, közös lesz annak elvégzése. Senki nem tud többet enni, inni, anyagi javaiból felhasználni, mint amennyi napi ellátásához szükséges, ezért ami ezen felül jelentkezik, fölösleg. Ez a felfogás, ami most van, hogy egyesek mind többet, többet akarnak, és felhalmozásukat a szép élettel hozzák párhuzamba, hamis. Ez csupán azoknak az érdeke, akik Istentől és egymástól szántszándékkal egyre messzebb sodródtak, megfosztva sokakat a méltó boldogulás esélyeitől. Isten ezt fogja megakadályozni! Az atomháború egyben a mi megtisztulásunk lesz, amely által valamennyi halandó levedli az állati időkből megmaradt reakcióit. Az úr tehát befejezi az emberré válás folyamatát.

Cs: Jut eszembe… Korábban, az egyik jelenésedben említetted a forrongó Balkánt. Mi lesz Szerbia és Koszovó sorsa?

Sz: Nos Európának egy olyan térsége a Kárpát-medence meg a Balkán, ahol az érdekellentétek, a nemzeti nézeteltérések fegyveres harcokba torkolnak. Igazán erős háborúskodás nem várható, de sok ember szenvedi meg a zavargásokat, veszíti ártatlanul az életét. Ahogyan ez 1999-2000-ben is megtörtént. Belgrád korlátozott háborúkat fog indítani, hogy legalább kis töredékeket visszaszerezzen volt területeiből. Aztán 2011-ben Szerbiának több atomrakéta becsapódását kell elszenvednie, mivel ő szövetségese maradt az oroszoknak. Szerbia tehát Amerika célpontjává válik. Koszovóról annyit tudok mondani, hogy erősen közvetlenül érintik majd az atombecsapódások, ezért hatalmas emberáldozatok lesznek a térségben.

Cs: Szerinted hány százaléka ártatlan az emberiségnek? Kik azok? És kik az igazi bűnösök?

Sz: Valójában az emberiség igazi bűnösei kevesen vannak, de óriási a befolyásuk. Ők báránybőrbe bújt farkasok, akik fittyet hánynak az intő jelekre, akikben a szerzés ösztöne és a hatalomvágy már gyógyíthatatlan kór. Ezzel viszont hozzájárulnak ahhoz, hogy a többség ne világosodjék föl túlzottan: ilyen tulajdonságokkal a jövőt nem lehet építeni. Ők gátjai a spirituális fejlődésnek. Shakespeare mondhatná: „Ez az isteni színjáték vagy tragédia része.”

Az ártatlanok, avagy nevezhetném félrevezetetteknek, száma a legnagyobb. Ha az arányokat vesszük: 5% bűnös, 90% félrevezetett, 5% kiválasztott. A félrevezetettek három csoportba sorolhatók: politikai, vallási és gazdasági. Őket úgy irányítják a bűnös rétegek, hogy a tudatba férkőzve megfertőzik gyarló vágyakkal, kikapcsolva a lelket. Lépten-nyomon találkozunk a jelenséggel. Csak egyetlen példa: gondolkozzon el mindenki azon, hogy milyen filmeket néz a televízióban, vásárol a videotékákban.

A manipuláltak így eltávolodnak az isteni irányelvektől, és befolyásolható fogyasztókká válnak. Olyanok tehát, akik megfelelnek a provokatőrök elvárásainak, de elrugaszkodtak a mindenség általános és áldásos törvényeitől. Ezzel a gyakorlattal így is, úgy is tönkre tennék a világot, amelyben élnek. Ezért a most élő népességből 3, 6 milliárd embernek kell atomháború által elpusztulnia. A megmaradt emberiség ezután az óriási sokk után Istenhez talál. Ezzel még korántsincs vége az Örökkönvaló ítéletének, mert azok a bűnösök, akik túlélik a borzalmakat, egyenként felelősségre lesznek vonva, és megkapják megérdemelt büntetésüket.

A kiválasztottak közül mindenki túléli a világégést, sem testi, sem lelki károsodást nem szenvednek el. Isten megadja számukra a lehetőséget, a kellő erőt, hogy az életben maradottakon segítsenek. Megmutassák a helyes utat, tanítsák Isten törvényeit, hogyan kell élniük mértékletesen, lelki békességben, elégedetten. A tanítók az Úr kiválasztottjai, közvetítők az égi hatalom és az emberek között. A tanítók nem papok, nem vallást tanítanak, hanem oktatják az Istennel való együttélés szabályait. Ez merőben új alapszabályokat jelent, a mindenható Isten a világ egyensúlyát és logikáját jeleníti meg és tárja az emberiség elé. Az egyébiránt mindegy, hogy a hívő milyen vallás és milyen próféta által talált Istenhez. De ezután a sallangok fölöslegessé válnak, Isten megnyitja lehetőségeit a testi-lelki érzékeléshez. Vagyis minden más elveszíti fontosságát.

Cs: A jelek szerint nyilván több ártatlan (szegény) ember fog meghalni, mint bűnös. Jól gondolom?

Sz: Sajnos. Az úgynevezett ártatlanok, félrevezetettek közül nagyon sokan meghalnak, de lelkük megkapja jutalmát, lehetőségük lesz emberi testbe való újjászületésre. Az idő síkjában ez bármikor megtörténhet. Vagyis akik nem követtek el főbenjáró bűnöket, azok Isten kegyelmében részesülnek.

Cs: Térjünk vissza a korábban beszéltekhez. Továbbra is él bennem a remény, hogy ez az apokalipszis nem fog bekövetkezni. Vegyük sorba. Részletezd, mit üzent az Úr általad azoknak a bizonyos személyeknek és szervezeteknek?

Sz: Ahogy már mondottam, mivel sehonnan nem kaptam levelemre választ, Isten feloldott a titoktartás alól. Elmondom tehát, mi volt pontosan az üzenet.

A keresztény világ vezetőinek!

Minden vallást egyenlőnek kell tekinteni, nem lehet egyik sem kizárólagos, hiszen Isten azt sohasem akarta. A keresztény egyháznak tömérdek bűn szárad a lelkén, főképp a múltja miatt. Most jóvátehetne sok mindent. Kezdeményeznie kellene a Vallások Világszövetségének létrehozását, amely együtt vigyázná a Mindenható törvényeit. A hatalmas egyházi vagyont, amelyet az évezredek során a dolgozó nincstelenektől kicsikartak, fordítsák a szociálisan rászorultak és a gyógyászat javára. Adjanak meg minden segítséget azoknak a népeknek, akiket kizsákmányoltak, akiket erőszakkal megfosztottak ősi vallásuktól. Támogassák őket, hogy újra megtalálják identitásukat, engedjék, hogy ismét gyakorolhassák őseredeti vallásukat. Ha ez nem valósul meg 2010-ig, akkor a kereszténység, mint vallás, eltűnik a Föld színéről. Ahogyan több vallás az emberiség történelmében. Csak az a vallás maradhat meg, amely az emberek javát szolgálja, és valódi isteni próféciákon alapszik…

Cs: Értem. És a muzulmánok?

Sz: Az iszlám államok vezetőinek és hittudósainak!

Nagyjából ugyanaz vonatkozik rájuk is, mint a kereszténységre, némi kiegészítéssel. Nekik föl kellene hagyniuk azzal a gyakorlattal, hogy nemtelen eszközökkel térítsenek. Terrorista szervezeteik a legprimitívebb harcot folytatják saját vallásuk nevében. Az öngyilkos merényletek elfogadhatatlanok, ezzel a módszerrel azonnal föl kellene hagyniuk. Isten kegyelméből azonban újra megszületett Mohamed próféta, aki 2007-ben föl fog tűnni, és összefogja az iszlám világot azért, hogy megvédje életüket, hitüket egy istentagadó, önös érdekből öldöklő, globalizációra törekvő, hamis próféciákat hangoztató fegyveres csoporttól. Isten csak az önvédelmi harcot bocsátja meg, a sátáni támadóknak nem kegyelmez. Amit az Úr természeti kincsekben, anyagiakban a mohamedán államoknak adott, azt most csakis a béke javára használhatják föl, különben visszaveszi azokat.

A zsidó népnek!

Az emberiség történelmében számos sorscsapás érte a zsidóságot. Ezúttal sem lesz másképpen, ha nem fogadják meg az Úr intelmeit. Izrael vezetői hatalomtól ittasultak, népüket egyéni érdekük szerint használják fel. Aztán vannak a gazdasági klikkek, akik rátelepedtek a Föld országaira, népeire, és úgy gondolják, hogy a pénz és hatalom birtokában bármit megtehetnek. Ők sem tartják be Isten törvényeit, sőt a békesség alapszabályait is másképpen értelmezik. Képesek elmenni az etika formulái mellett, lobbizva a végletekig, hogy céljaikat elérjék. Saját hitükben nem számít bűnnek a mások terrorizálása. Úgy hiszik, ők a globalizáció letéteményesei, Isten elsősorban számukra teremtette a Földet. Pedig ez helytelen gondolkodás, és ez lesz sajnos ismét sok millió békés zsidó végzete. Isten üzenetének legfőbb elve tehát, hogy valamennyi zsidó álljon ki a béke mellett. A dúsgazdag zsidók hagyjanak fel gyarló spekulációikkal, vagyonuk jelentős részét osszák szét karitatív célokra. Ellenkezőleg az atomháború e népet fogja a legnagyobb mértékben súlytani az egész Földön. A pusztulás után is üldözöttek lesznek, hiszen vezetőik nagyban hibásak abban, hogy a dolgok idáig fajultak.

Az orosz állam elnökének!

Isten nekik adta azt a feladatot, hogy ezt a velejéig romlott világot elindítsák a jó úton. Azok a gátlástalan erők, amelyek most abban mesterkednek, hogy rabszolgaságba hajtsák az emberiség jelentős részét, hamarosan elkezdik provokálni Oroszországot is. Aknamunkájukkal, gazdaságilag és politikailag úgy meggyengítik őket, hogy kénytelenek lesznek háborúkba bocsátkozni a piszkálódókkal. Ez lesz az indok, hogy kikiáltsák az oroszokat agresszornak, és a médián keresztül győzködjék, bujtogassák a világot a leszámolásra. A globalizációs erők azt hiszik, győzhetnek, de nem számolnak Istennel. Nem fog működni a rakétaelhárító rendszer meg a többi csodafegyver. Az oroszoknak hirtelen nem marad más, csak az atomfegyver. Mindkét fél kétségbe esik, elindítják nukleáris rakétáikat, amelyek borzasztó pusztulást idéznek majd elő, Szibéria jelentős része azonban átvészeli a csapást. És innen indul el az új próféta, amely kiutat jelent a túlélőknek, s ahonnan elindulhat a Világbéke mozgalom. Első feladatként a térségben élő valamennyi etnikumnak, kisebbségnek meg kell adnia az őket megillető személyi és kollektív jogokat. Ehhez csatlakozni fognak más országok, nemzetek is. A jogok megadása nem a gyengeség jele, hanem az Istenben való bizalomé.

Az Európai Unió parlamentjének!

Ez a szövetség törékeny és játékszere az Egyesült Államok politikájának.

Cs: Ezt én nem hiszem. Sőt, azt gondolom, azért bővítik az Uniót, mert Európa mind gazdaságilag, mind katonailag függetleníteni akarja magát Amerikától.

Sz: Illúzió. Kezdve azzal, hogy a soknyelvű, sokarcú egyesült Európát egyáltalán föl lehet-e építeni. Nem lehet. A különféle népek nemzetek teli vannak egymás iránti sérelmekkel, amelyeket ha nem is kívánnak már egymáson megtorolni, de az irigység és féltékenység gátja lesz a továbblépésnek. Aztán a hamarosan bekövetkező nemzetközi konfliktusok hatására mind a NÁTO, mind az Európai Unió darabjaira hullik. Nos, ekkor kellene Európa államainak semlegesnek maradnia, hiszen csak így kerülhetnénk el az atomcsapást. Amely államok leteszik voksukat az egyik nagyhatalom mellé, gyakorlatilag pusztulásra ítélik magukat.

Cs: Ilyen lesz Anglia?

Sz: Igen. Isten csak azon országokat fogja megkímélni a teljes megsemmisüléstől, amelyek minden békés eszközt bevetnek, anyagi és politikai értelemben egyaránt, a béke megtartásáért.

A kínai állam vezetőségének!

Kínára egy nagy próbatétel vár. Távol-keleten hamarosan elszabadulnak az indulatok. Rossz példákból kiindulva, melyeket az Egyesült Államoktól tanul el, a hatalmas ország vezetői hoznak egy helytelen döntést, és Kína elkezd terjeszkedni. Erősnek érzi magát, de ez csak illúzió. A kezdeti sikereket követően megkapják a borzalmas atomcsapást, amelynek következtében a legsúlyosabb emberáldozatot fogják elszenvedni. A lakosság 70 %-a odavész. A világháború szinte elképzelhetetlen nyomort, gyötrelmet, fájdalmat zúdít rájuk. Arra szerettem volna figyelmeztetni Kína vezetőit, hogy tegyenek meg mindent az isteni kegyért. Biztosítsák népüknek az emberi és kollektív szabadságokat, adják vissza Tibet függetlenségét, legyenek elégedettek azzal, amilyük van. Több ezer éves hagyományokkal rendelkező gazdag ország, nem szolgált rá ilyen mérvű katasztrófára. Hittel és békevággyal sokat segíthetnének magukon.

Az Amerikai Egyesült Államok szenátusának!

Gonosz, gátlástalan erők tartják hatalmukban gazdaságukat és politikájukat. Istentől messze eltávolodtak, hiába van a pénzükre írva „bízunk Istenben”, tetteik kioltják a jelmondatot. Istentől messze eltávolodtak, a világ csendőreinek hiszik magukat, a föld valamennyi népére a maguk eszmerendszerét akarják rákényszeríteni. Szántszándékkal félrevezetik a tömegeket, odavetve martalékul népámító elemeknek. Demokráciájuk hangzatos, valójában csak arra irányul, hogy globalizálják az emberiséget. A dollárt egyenértékűvé tették a Mindenhatóval: náluk a pénz az Isten. Az amerikai polgárok közfelfogásában a külországi háborúk megengedettek, szükségesek, ha azok anyagi haszonnal kecsegtet, és növeli tekintélyüket. Egy hosszú időn keresztül megtervezett, precízen kivitelezett életstílust honosítottak meg, amelyet sok mindennek lehetne nevezni, Istenfélőnek azonban semmiképp. Beültettek mélyen az emberek lelkébe egyfajta konfekcióérzést, tudatukba valamiféle sablongondolkodást, ezen keresztül már úgy tudják irányítani a népet, ahogy éppen az érdekeik kívánják. Az emberek tehát önzőek és istentagadók lettek. Bűneikért hatalmas árat kell fizetniük. A harmadik világháború kirobbanásáért felelős az amerikai politika, a nagytőkések hatalomvágya és az állampolgárok butasága. A legfőbb üzenet az számukra, hogy hagyják békén a világot. Ne akarják exportálni a demokráciájukat, ne akarjanak valamennyi ország felügyeletei szerve lenni, ne képzeljék, azt hogy minden jó tőlük származik, és ne kezdeményezzenek sehol háborút!

Sajnos attól tartok, az intelem süket fülekre talált. Az Egyesült Államok gátlástalanul átgázol mindenen és mindenkin, hogy világuralmi céljait elérje. Balgán azt hiszik, hogy valamennyi háborúból győztesen fognak kikerülni, hogy a világ úgy formálódik majd, ahogyan ők formálják.

És még mindig van remény. Az egyszerű amerikai polgárok tehetnének valamit egy általános összefogással. Erőteljes békemozgalmakat indítani, a meglévőket fokozni, leváltani az erőszak, a militarizmus híveit. Ellenkező esetben a „szuperhatalom” 2011 után hatalmas veszteségek közepette szétmorzsolódik.

Az ENSZ-nek! (UNO)

Ez a szervezet már megalakulása óta gyanúra ad okot. Számos jel utal arra, hogy az ENSZ elsősorban a leghatalmasabbak érdekeit képviseli, azok privilégiumait védi. A kisebb államok csak létszámnövelésre, a szavazó kvóciens megjelenítésére, az igazságosság látszatának fenntartására vannak benne. Nemigen szolgálja tehát az összemberiséget, így ebben a formában legitimitása megkérdőjelezhető. Az ENSZ-ben találhatók erős, közepes és gyenge nemzetek. És így is vannak rangsorolva. Isten pedig minden népet, embert egyenlőnek teremtett, ezért ami ettől eltérő, az számára a bűn melegágya. Ha az ENSZ képes lenne tagállamait egyenlő mércével mérni, ha nem tenne semmilyen különbséget gazdag és szegény nemzetek között, nagyon sokat tudna enyhíteni az elmérgesedett helyzeten. De valamiért ezt a szerepet nem hajlandó fölvállalni, és az okos tanácsokra sem fogékony. Nagy kár. Milliókat lehetne megmenteni!

Az atomháború után valódi igénnyé válik az Egyesült Nemzetek Szervezete. Isten törvényeinek betartása mellett létrejön egy tényleges népképviselet, ahol nem a kevesek hatalmi érdekei, hanem az összemberiség jövője lesz a lényeg. Az országok közötti egyenlőség − politikában, gazdaságban − végre megvalósul. A szegények és gazdagok közötti szakadéknak jogilag el kell tűnnie.

Cs: Isten mindenben segít?

Sz: Igen, de már csak a háború után. A bűntelenek kegyelemben részesülnek, és az Úr a békesség, a megértés, a boldogság útjára vezet bennünket. Levetjük végre állati ösztöneinket, amelyek eddig akadályoztak mindnyájunkat a spirituális fejlődésben.

Cs: Úgy érzem, nagyon sok az ellentmondás nyilatkozataidban. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, de akik olvassák, szintén észre fogják ezt venni.

Sz: Én már az elején leszögeztem, hogy lesznek ellentmondások a jelenéseimben. De nem tehetek róla, én azt mesélem el, ahogy láttam, és úgy, ahogy átéltem.

Cs: Beszéljünk nyíltan. Az emberek többnyire akkor hisznek, ha azt látják, be is igazolódik. Van még néhány év a feltételezett atomkatasztrófáig. Beszéld el, mi fog konkrétan addig történni. Kezdjük a jövő évvel.

Sz: 2007 tavaszán még inkább élesedik a harc a Közel-Keleten. Nyáron tőzsdei krach lesz, kialakul egy gazdasági világválság. Az Egyesült Államok megtámadja Iránt és Szíriát. Az iszlám világ jelentős része egyesül, az Amerika-barát rezsimek a térségben nagyrészt megbuknak.

Cs: Mi történik 2008-ban?

Sz: Ez év elején bekövetkezik a NÁTO szétesése. Amerika marad Angliával, Kanadával, Lengyelországgal, Romániával és Portugáliával. Az Európai Unió meginog, de még talpon marad. A Közel-Keleten folyik a háború (Izrael, Libanon, Jordánia, Szíria, Irak, Irán, Afganisztán), Amerika segíti és pénzeli az iszlám liga és Oroszország elleni erőket. Pakisztánnak új kormánya lesz, és ő is bekapcsolódik az ellenállásba. Elkezdődik a koreai háború. Kína segíteni fogja Észak-Koreát, a Dél-Korea, az Egyesült Államok és Japán elleni harcában. Kína erősnek érzi magát, tovább lép, elkezd terjeszkedni. Visszafoglalja Tajvant, megtámadja Vietnámot, Laoszt, Kambodzsát, Nepált, a Fülöp-szigeteket. Tekintve az amerikai haderő lekötöttségét, jelentős sikereket ér majd el. Növekvő gazdasági és katonai konfliktusok Oroszországban. Fokozódik a nacionalizmus, a csecsen népirtás.

2009-ben tovább dagad az orosz fekély. A volt Szovjetuniótól elszakadt tagállamokkal amerikai provokációra kiéleződnek a nézeteltérések, amelyek fegyveres összecsapásokhoz vezetnek. A Kaukázus térségében Grúzia és Azerbajdzsán ellen folytatnak háborút, Közép-Ázsiában Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán válik hadszíntérré. Kazakszán a térség ütközőpontja lesz.

Ukrajnában összecsapnak az oroszbarát és nyugatbarát erők. Az Európai Unió széthullik, teljes gazdasági bizonytalanságot idézve elő főként a közelmúltban társult országok körében. Távol-Keleten folytatódnak a harcok, Kína elfoglalja Délkelet-Ázsia nagy részét.

Cs: És 2010-ben?

Sz: Az Amerikai Egyesült Államok többfrontos háborút visel, ellenfelei ekkor már több iszlám ország. Amerika legfontosabb szövetségese a térségben Izrael, melyet az arab országok egyre mélyülő gyűlölettel hevesen támadnak. Legfontosabb külső szövetséges Nagy Britannia, mely jelentős katonai erőket irányít a Közel-Keletre. Az Egyesült Államok stratégiailag körülkeríti Oroszországot. A világ tengereit már régtől felügyelik, repülőgép hordozóik lesben állnak a Jeges-tengeren, a Balti-tengeren, a Csendes-óceánon, a Földközi-tengeren, a szigeteken támaszpontok, ahonnan közép hatósugarú rakéták tekintenek Moszkva, Pétervár, Volgográd, Novoszibirsz, Vlagyivosztok satöbbi irányába. És immár korridor is nyílik a jenkik számára a Kaukázus és Közép-Ázsia felől. Dolgukat megkönnyítendő, az érintett határ menti országok − Grúzia, Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán − további segítséget kérnek, és kapnak Amerikától. Még kegyetlenebbé válnak a harcok orosz területen, meg a határok mentén, és ez még nagyobb erőpróba elé állítja a labilis belső gazdaságot. Európa felől szerencsére nincs teljes átjárhatóság, mert nem csatlakozik minden nemzet az amerikai agresszióhoz. Észak-Korea háborúja nem szélesedik tovább, az amerikai erők képesek Japánnal tartani a frontot. Ausztrália és Kanada csapatokkal vesz részt Amerika oldalán.

Elérkeztünk 2011-hez! A borzalmak évéhez. Oroszország sarokba szorított medve módjára viselkedik. A „nagy nép” hazafiai hajdani dicsőségükre emlékezvén becsületükben és önérzetükben érzik magukat sértve. Mindent beleadnak az ellenállásba, nem riadva vissza most már semmitől. Az első atombomba mégis arab szándékra fog fölrobbanni − becsempészik − Izraelben. Ez lesz a „pokoli nyitány” kezdőhangja, amely kirobbantja a nukleáris háborút. Az oroszok gyorsan követik a példát, erre nyomban válaszol az Egyesült Államok.

Cs: Bárcsak ne így lenne.

Sz: Sajnos így lesz. Én láttam mindezt. Ahogy már elmondottam, a legnagyobb csapást szenvedi el Nagy Britannia, Izrael, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország európai része. Majdnem ekkora mérvű katasztrófa éri Lengyelországot, Romániát, Szerbiát. A sugárszennyezés tulajdonképpen a Föld teljes északi féltekét lefedi. Menekvésre gondolni önámítás. És Észak-Afrika is súlyos katasztrófa színterévé válik. A déli féltekén jóval kisebb mértékű lesz a hatás. Ott Dél-Afrikát, Ausztráliát, Új-Zélandot, és a csendes-óceáni szigeteket − az amerikai támaszpontok miatt − érik el a nukleáris töltetű interkontinentális rakéták. A többi országot már korábban említettem.

Cs: És aztán?

Sz: A nagy káosz?

Cs: Van még esetleg valami mondanivalód?

Sz: Mindazok, akik ezen próféciák hatására megkapják az isteni indíttatást, jelentkezzenek nálam. Én mindenkinek a rendelkezésére állok, bármilyen kérdésre válaszolok, s ha eljön az idő, élére állok a kiválasztottaknak. Elmegyünk arra a biztonságos helyre.

Cs: Muszály elmenni? Nem vészelhetnénk át itthon egy jól megépített pincében, óvóhelyen ezt a világkatasztrófát.

Sz: Aligha. El kell mondanom, az európai országok légterében, a növényekben az épületekben, földben legalább tíz évig ártalmas telítetségű lesz a gammakisugárzás. A megbetegedések emberfeletti méreteket öltenek majd, senki sem érezheti magát biztonságban. És hát ki képes arra, hogy tíz évig, vagy még annál is tovább a föld alatt tengődjön? Megismétlem tehát: ha eljön az idő, élére állok a kiválasztottaknak. Elmegyünk arra a biztonságos helyre.

 

 

Copyright ® 2006             www.3dikvilaghaboru.hu             www.3rdworldwar.hu